2018. február 12.

Újratöltés 5.

Sziasztok, drágáim!


Íme, az utolsó Újratöltés novella az epilógus előtt, fogadjátok szeretettel. Remélem, nektek is legalább annyira fog tetszeni, mint amennyire én szórakoztam jól az írása alatt. Ha véletlenül erre tévedne, ajánlanám ezt a fejezetet egyetlen és örök seestraparabataiomnak, aki Betty az én Veronicámnak, Stiles a Scottymnak és Lydia az Allisonomnak, Jace az Alecemnek, Helena a Sarah-mnak, Maze a Lindámnak. Vagy fordítva. Ez opcionális.
És ne feledjétek, a véleményeteket ezúttal se tartástok magatokban! 
____________________________________________________________

Az egyetlen Lottie


- May your tears come from laughing 
You find friends worth having 
As every year passes 
They mean more than gold - 

Lady Antebellum - Never Alone
Észak-Velencéjébe abban a pillanatban beleszerettem, hogy a repülőből a szélmalmok végeláthatatlan tengerén túl megpillantottam a várost. Az IJ folyó partján fekvő Amszterdam viszont igazán akkor varázsolt el, mikor a transzferbuszról leszállva Victorral elsétáltunk a szállásunkig. Százhatvanöt keskenyebb-szélesebb csatornája átszelte az egész várost, alig fordultunk meg olyan utcában, ahol nem hallhattuk a vízcsobogást és hajópöfögést – ha pedig nem a vízi járművek és a partokat összekötő, felfoghatatlanul sok híd sokszínűségét csodáltam, az úton-útfélen felbukkanó biciklistákat kellett kerülgetni. Pasztellszínű, keskeny, magas házai miatt egy játékvárosra emlékeztetett, függönyök hiányában pedig szinte mindegyik ablakon be lehetett látni és meg lehetett figyelni az átlagos, amszterdami otthonokat. Velük szemben a vízen lakóhajók ringatóztak, édes, egyszintes fa nyaralókat idéztek, néhányból pirinyó erkély nyúlt ki a víztükör fölé, és hiába tűntek aprónak, a legtöbben életvitelszerűen éltek.
Victorral már lepakoltunk a szállásunkon, éppen egy színes tulipánokkal díszített, minket egy keskeny csatornától elválasztó korlát mellett sétáltunk kézen fogva, mikor inamba szállt a bátorságom és megtorpantam.
- Menjünk haza – pillantottam fel lélektársamra. 
Ő erre elengedte a kezemet, ingerülten fújt egyet, majd keresztbe font karokkal szembe fordult velem. Körülbelül százkilencven centije, fekete dzsekije alatt duzzadó karizmai és széles válla mellett fenyegetően villogó szürke szemével igazán ijesztő benyomást keltett, a szemem sarkából észrevettem, hogy hirtelen néhány járókelő nagyobb ívben került ki minket, mint ahogy azt az illem kívánta volna.
- Huszonhetedik alkalommal is: nem – válaszolta határozottan. Tegnap délután óta hajtogattam ezt a két szót, legelőször akkor mondtam ki, mikor Trace értünk jött kocsival, hogy kivigyen minket a reptérre. De benyögtem a becsekkolás során legalább háromszor, a várakozás alatt is, közvetlenül felszállás előtt, a londoni átszálláskor, a landolást követően, a transzferbuszra várva és azon utazva is, a szállodába bejelentkezve és a szobában lepakolva. Sőt, még a repülőút alatt is kicsúszott párszor a számon, de Victor akkor morgás helyett inkább alvást tettetett, egyszer pedig megfenyegetett, hogy a képességével kiüt az út hátralévő részére, ha nem fejezem be. Bár számomra is idegesítő voltam, valódi úti célunktól nagyjából három háztömbnyire már a pánik kerülgetett, kivert a víz, még a tenyerem is kellemetlenül izzadt – csodálkoztam is rajta, hogy lélektársam ennek ellenére milyen könnyedén vonszolt maga után.
- De hát…
- Sunshine – emelte fel figyelmeztetően a hangját. – Cica, ne csináld ezt – lépett hozzám közelebb, majd finoman dörzsölgetni kezdte a karomat. Világéletemben utáltam, ha a párok így hívták egymást, és mikor szívatásból ezzel kezdtünk szórakozni, már csak azt fogtam fel, hogy mindketten hozzászoktunk ehhez a becézéshez. Ha így hívott, általában vagy meg akart győzni valamiről, vagy békíteni próbált, ha például azon kezdtem volna vitatkozni vele, hogy miért hagyta szét a zokniját a lakásban, félúton a szekrény és a szennyes között. 
- De olyan régen volt – motyogtam -, mi van, ha nem is emlékszik rám? Vagy ha fura lesz? Vagy kirak minket, mert látni sem akar? Vagy… - Mikor homlokát az enyémnek döntötte, elhallgattam.
- Az egészen biztos, hogy fura lesz – mondta ki a nyilvánvaló tényt. – Sunny, majdnem kilenc éve nem láttátok egymást, nem beszéltetek, nem is hallottatok a másikról. Azt viszont kétlem, hogy elfelejtett volna.
- Nem tudhatod – próbáltam vitába szállni, noha már előre tudtam, hogy vele szemben mindig vesztes helyzetből indulok.
- És mi van, ha azt mondom, hogy a bátorságodért jutalmat kapnál? – húzódott hátrébb, majd megeresztett egy fél vigyort.
- Mi vagyok én, kutya? – vontam fel szkeptikusan a szemöldököm, bár azért kíváncsivá tett.
- Igazából arra gondoltam, hogy bemehetnénk oda – bökött az utca túloldalán mögöttünk magasodó, barna téglaépület földszintjén elhelyezkedő kávézó irányába.
Hirtelen nem értettem, mit akarhatott itt, majd ahogy jobban szemügyre vettem a ki- és betérő embereket, valamint az odabent tartózkodókat, leesett, mire gondolt. Kaján vigyorral néztem fel rá.
- Benedict ügynök, csak nem szívni szeretne valamit? – A hely egy coffeeshop volt, olyan átlagos kávézónak vagy kocsmának tűnő, beülős hely egyike, amiből több, mint kétszáz volt városszerte és ahol legálisan lehetett vásárolni hasist vagy marihuánát zacskóban vagy előre tekert jointként. 
Mikor először felvetette, hogy utazzunk el Amszterdamba a nyomozása miatt, rögtön elkezdtem szívatni a füves cigivel, aminek jellegzetes illatát a leszállásunk óta éreztük. Bár látszólag mereven elzárkózott az ötlettől, éreztem, hogy azért nem lenne nagy munka meggyőznöm arról, hogy próbáljuk ki a hely egyik legnagyobb „nevezetességét”. Arra viszont nem számítottam, hogy képes lenne zsarolásként is felhasználni.
- Nem azt mondtad, hogy van egy isteni, karamellás brownie recepted? – vonta fel sokat sejtetően a szemöldökét. – Legalább lenne egy laza esténk. – Azt állította, életében nem szívott még, viszont Xav múltkor véletlenül elpletykálta, hogy Victor Benedict különleges ügynök, a törvény két lábon járó mintapéldánya nem olyan szent, mint ahogy azt híresztelte. Bajkeverő gimnáziumi életét ismerve nem is igazán számítottam másra.
- Szóval azt mondod, ha hiszti nélkül érkezünk meg, zokszó nélkül mész be és veszel egy adagot?
- Azt – mondta határozottan.
Elnevettem magam, puszit nyomtam a szájára, majd ismét kézen fogtam, hogy ezúttal én húzzam őt magam után. Az este ígérete nagyon csábító volt ugyan, de ettől a pánik nem múlt el, sőt, mintha háztömbönként előre haladva sokszorozódott volna meg. Mikor megérkeztünk egy szűk, macskaköves, egyirányú utcába és megálltunk a téglavörös, borostyánnal benőtt, ötszintes ház előtt, úgy éreztem, menten kiadom magamból a még Londonban elfogyasztott dupla fish and chips adagot és a félliteres eper shake-et. Vick érezhette a félelmem és bizonytalanságom, mert mikor benyomta a Roberts-Smits név melletti kapucsengőt, olyan erővel szorította meg a csuklómat, hogy mindkettőnk bőre elfehéredett tőle – ami az én színem esetében csontrepesztően szép teljesítmény volt.

Az egész pontosan egy héttel ezelőtt kezdődött. Éppen befejeztem az akadémiai tanulmányaimat, frissen megszerzett, Alessandra S. Rodriguez névvel ellátott, csillogó jelvényemet úgy szorítottam magamhoz, mint egy négyéves a kedvenc plüssmaciját. Este még az ágyba is magammal vittem, lélektársam igencsak jól szórakozott azon, hogy Glock helyett azt dugtam be a párnám alá, ha pedig valaki közelebbről meg akarta nézni, inkább rácsaptam a kezére, minthogy odaadtam volna neki. A Szövetségbeli énem valószínűleg hisztérikusan sírva-nevetve, a térdét csapkodva tiltakozott volna, ha valaki közli vele, hogy egyszer ilyen is megtörténik majd. 
A Benedict klán székhelyére tartottunk éppen, ahol az Államokban szétszéledt család azért verődött össze, hogy megünnepeljék az én kinevezésem és azt, hogy Uri dél-afrikai lélektársa, Tarryn Coetzee hivatalosan is Denverbe költözött. Ők egyébként nem sokkal azután találtak egymásra a Blondie-Crystal duó közbenjárásával, hogy mi Candyvel letelepedtünk Coloradóban, és mivel mindkettejüknek volt egy stabil állása, családja és barátai a maguk otthonában, ezért rengeteg szervezést igényelt, míg végre megtalálták a megoldást és belevághattak közös életükbe. A Karlával együtt hét bajjal és veszéllyel együtt járó Benedict-lélektárs megtalálása után egészen új élmény volt az egész család számára, hogy nekik a legnagyobb problémájuk az volt, hogy Uriel igazságügyi-orvosszakértői vagy Tarryn gimnáziumi tanári állását lenne-e könnyebb „átköltöztetni” egy másik kontinensre.
Az ünneplésre a fiatalok is hazajöttek, Sky, Zed, Crystal és Xav New Yorkból, Phee és Yves Friscóból, Karla pedig végre kiélhette magát összesen tizennégy gyerekén. Ráadásul mivel már a legfiatalabbak is elhagyták a szülői házat, sokkal jobban pörgött, sürgött-forgott, mint általában. Az egyik pillanatban még Candytől kérdezte, hogy mentek a vizsgái, majd Zed bosszankodását hallgatta a bonyolult kurzusfelvételéről, de közben még arra is volt ideje, hogy engem megölelve Trace-t kezdje el nyaggatni azzal, hogy mikor jön már az első unokája. 
A nyüzsgő, hangos, kívülállók számára valószínűleg követhetetlenül kaotikus – nem mindennap kellett beszélnem egyszerre három különböző témáról hat embernek – ebéd után Vick és Uriel elvonultak a nappaliba, hogy új, közös ügyüket tárgyalják meg. Ez volt lélektársam első nyomozása, mióta lejárt a felfüggesztése, az egy évvel ezelőtt Londonban lekapcsolt, nemzetközi szintre törekvő bűnbanda egyik tagját, egy orosz drogbárót kerestek. Mikor belepillantottam az aktáikba és laptopjukba, feltűnt, hogy Uri néhány hete levelezést folytatott egy bizonyos Dr. Charlotte Roberts-Smits nevű kriminálpszichológussal, aki Amszterdamban élt és a Benedictek későbbi elmondása alapján a Savant Hálózat feltörekvő generációjának nagy reménységei voltak magánnyomozó férjével. A sikításom, amit gimnáziumi legjobb barátnőm nevének látványa kiváltott belőlem, valószínűleg a ház melletti erdőben csatangoló vadakat is felriasztotta. Túl sok volt az egyezés az én Lottie-mmal ahhoz, hogy véletlen egybeesésnek nevezzük. Bár nyilván rengeteg Dr. Charlotte Roberts, amerikai állampolgár volt anyakönyvezve a világon, egészen biztos voltam abban, hogy igencsak kevesen mehettek hozzá egy bizonyos Caspar Smits-hez, Hollandiából. Tovább csökkent az ezen belüli kriminálpszichológusok száma is, régi barátnőmet pedig világéletében érdekelték a krimik, bűnügyi rejtélyek és a pszichológia. Péntek esténként töménytelen mennyiségű mélylélektani dokumentumfilmet néztünk végig, amiket ő fennhangon kielemzett, én pedig a pattogatott kukorica és a nachos elpusztítása után végigaludtam. 
Yves volt olyan kedves, és rákeresett Charlotte-ra a Savant Hálózat adatlapjai között: a gimnáziumot követően a Harvardon végzett summa cum laude eredménnyel – nem is vártam tőle mást -, rögtön utána pedig Amszterdamba költözött férjével, egyben lélektársával, s már az egyetem óta aktívan részt vett a savant bűnözők elleni nyomozásokban.
Az, hogy Vick is kapcsolatba lépjen vele, egészen addig tűnt jó ötletnek, míg ezt az utolsó pontot el nem olvastam. Kizártnak tartottam, hogy a munkája miatt Lottie ne szerzett volna tudomást rólam és arról, hogy mivel tevékenykedtem a gimi befejezése és a Princetonról szóló álmaim megvalósítása helyett – és úgy száztíz százalékig biztos voltam abban, hogy mindezért nem veregetne vállon és dicsérne meg. Ám mire az izgatottságom kétkedésbe és gyomorgörcsbe váltott és mindennek hangot is adtam volna, lélektársam már elküldte az emailt, amelyben személyes találkozót kért. Egy óra múlva meg is érkezett a válasz, melyben két repülőjegy- és szállásfoglalás is állt három nap, két éjszakára, valamint egy cím, és hogy ma délután háromra szeretettel várják a két Benedict testvért. Természetesen a két Benedict testvér egy pillanatra sem feltételezte, hogy Uriel tesz egy kis hollandiai kiruccanást. A „menjünk haza” hisztim kezdeti fázisa ekkor kezdődött el.

Most a bejárati ajtó hangos berregéssel nyílt ki előttünk, lélektársam pedig továbbra is úgy volt kénytelen maga után húzni engem, mint egy sértődött óvodást. A lábaim annyira remegtek, hogy szabad kezemmel muszáj volt erősen tartanom a korlátot, a figyelmemet teljesen lekötötte, hogy a megfelelő magasságba lépjek és ne essek hasra. Felérni a harmadikra jelenleg egy kisebb hegyvidéki túrával ért fel.
A már kinyitott ajtóban Victor végül elengedett és inkább a vendéglátónk üdvözlésére fordította a figyelmét.
- Caspar Smits, örvendek. – A hang fájdalmasan ismerős volt, ennyi év alatt semmit sem változott, pontosan olyan volt, ahogy emlékeztem rá. Úgy csengett, mintha a gazdája állandóan szarkasztikus megjegyzéseket tett volna, noha egyszerűen csak ilyenné mutálódott.
- Victor Benedict – ráztak kezet. – Ő pedig… - Ekkor tűnt fel neki, hogy eltűntem mellőle. – Egy pillanat. – A negyedikre vezető lépcsősorhoz lépett és felbámult rám. Azt vártam, hogy bosszús pillantásával kell majd farkasszemet néznem, ám helyette csak hitetlenség csillant a szemében. – Ez most komoly? – kérdezte, ahogy elindult felém. Feltartott kézzel közelített, ahogy ijedt macskákhoz szokás. Valószínűleg úgy is néztem ki. – Maradj, ahol vagy! – parancsolta. Az agyamban olyan összevisszaság uralkodott, hogy képtelen voltam ellenállni a képességének.
- Bepánikoltam? – igyekeztem halkan magyarázkodni, mikor túlságosan is rövid idő alatt felért hozzám. A pillanat törtrészében teleportáltam fel, még meg se fogant igazán a gondolat a fejemben, már itt is találtam magam. Victort természetesen nem hatotta meg.
- Gondoltam szólok, hogy ha eddig ne lett volna fura a találkozás, most már biztosan az lesz – tájékoztatott faarccal. Aztán egyszerűen megragadott a vállaimnál fogva, szorosan tartva tolt le a lépcsőn, egészen a bejáratnál értetlenül várakozó Caspar elé. – Ő pedig Alessandra Rodriguez – mutatott rám. Olyan szorosan állt mögöttem, hogy esélyem se volt megmoccanni, a legkisebb rezdülésemet is azonnal megérezte volna.
- Szia, Caspar – néztem fel a férfira. Az eltelt évek alatt kamasz srácból férfivá érett, ám égkék szeme ugyanolyan pajkosan csillogott, mint tizenhét évesen. Victorral nagyjából egy magasak voltak, de rögbi játékos alkatát megőrizve szélesebb volt, egy borzas hajú Steve Rogers kapitányra emlékeztetett. Egy nagyon döbbent Steve Rogers kapitányra. 
Csak bámultunk egymásra. Mikor utoljára látott, a most a vállam alá érő, hullámos, fekete hajam ki volt vasalva, sötét meggyvörösre volt festve és kis híján a fenekemet verdeste. Ugyan az arcom szinte ugyanúgy nézett ki, a Szövetségnél töltött idő verekedései átformálták néhány vonásomat, az orromat többször is jobb horgok és bal egyenesek szabták át.
- Lex? – kérdezte végül. Mindössze bólintani volt időm, máris az ölelésében találtam magam, szinte elvesztem izmos karjai között. Annyira meglepődtem, hogy mire esetlenül viszonozni tudtam volna, már elengedett. – Gyertek be, gyertek csak be! – Engem gyakorlatilag átrakott a küszöbön.
Szűk, parkettázott, L-alakú folyosón álltunk, egyik oldalunkon cipős szekrények, a másikon fogasok voltak felszerelve, velünk szemben és tőlünk jobbra összesen három ajtó nyílt. Míg mi lepakoltunk, Caspar eltűnt a sarkon, rövidesen pedig hollandul kezdett el hadarni valakinek, majd néhány másodperccel később ismét felbukkant és beterelt minket a szemközti szobába.
Tágas, félköríves nappaliba érkeztünk, az íven végig hatalmas ablakokon áramlott be a délutáni napfény. Könyvespolcok, családi képek és egy Rembrandt, valamint két van Gogh festmény foglalta el a szabad falfelületeket. A tapéta halvány krémszínű volt, a sötét mahagóni fapadlót színes csíkozatú szőnyeg takarta, amihez az élénk színű bútorok remekül passzoltak. Victorral leültünk az ablak elé tolt, szintén félköríves, piros kanapéra, míg Caspar a mellettünk lévő, barna bőrfotelbe dobta le magát. Ezen kívül még egy fekete, kétszemélyes pamlag, egy citromsárga, egy narancssárga és egy élénkzöld puff volt elhelyezve a polcra szerelt, síkképernyős tévé köré. Meglepődtem, mikor az egyik ülőalkalmatosságon két árván maradt plüsst, egy hiúzt és egy zebrát fedeztem fel, de olyan ideges voltam, hogy nem foglalkoztam vele. A lábam folyamatosan járt fel-le annak ellenére is, hogy Vick nyugtatólag a térdemre tette a kezét.
- Ez hihetetlen! – sóhajtotta Caspar lelkesen. – Char nem fogja elhinni – pillantott az ajtó irányába, ahonnan üvegcsörömpölés és lágy léptek hangja érkezett.
Akaratlanul is felpattantam.
- Elnézést a modortalanságomért, csak… - A mondat vége éles sikításba fulladt, négy pohár és egy kancsó jeges tea pedig összetörve és kiömölve hevert félig a folyosón, félig a nappaliban. 
Mire észbe kaphattam volna, már oda is teleportáltam, hogy segítsek feltakarítani, de két kéz az enyémekre kulcsolódva megállított, majd felegyenesített. Charlotte-al ugyanúgy bámultunk egymásra, ahogy korábban lélektársával, ám ezúttal jóval hosszabban. Ahogy emlékeztem, továbbra is néhány centivel alacsonyabb volt nálam – éppen csak annyival, hogy régen a náluk elrejtett sütis dobozt én elértem a konyhaszekrényben, ő már pont nem. Bár egy felnőtt nő nézett vissza rám, finom vonásai továbbra is babaarcot kölcsönöztek neki, mosolyától felvillanó gödröcskéi egészen pufivá változtatták orcáját, mogyoróbarna szeme körül nevetőráncok mélyültek el. Hullámos, barna haját divatosan vágatta le, továbbra sem ért a vállánál alább, szemüvegétől megszabadult. Öltözködési stílusa is megváltozott, elhagyta hosszú szoknyáit és nyakig begombolt ingeit, most fekete farmer emelte ki karcsú alakját, korall színű, ejtett vállú felsője kihangsúlyozta fehér bőrét.
Egyszerre robbant ki belőlünk a nevetés. Rajtam a blúzával megegyező színű nadrág, és egy fekete, csipkés, ujjatlan felső volt – évekkel ezelőtt minden hétvégén általánosnak számított, hogy véletlenül összeöltöztünk, ha elmentünk valahová a városban. Ugyanakkor ugrottunk a másik nyakába, Lottie olyan szorosan ölelt magához, hogy kis híján beleroppant a gerincem – annak ellenére, hogy mindig azt hangoztatta, örült, ha a könyveit meg tudta emelni -, ám a szorításomtól ő is felnyögött. Valahogy elbotladoztunk a kanapéig, majdnem ráestünk Victorra, és még percekig öleltük egymást.
- Nem hiszem el – mondta, mikor végül szétváltunk. – Mégis hogyan? – pillantott hol rám, hol a mögöttem ülő Vick-re. 
Kérdőn néztem lélektársamra, nem tudtam, mennyit mondjunk el nekik. Igazából arról se volt fogalmam, hogy vajon mennyit tudtak, és a bérgyilkosi lét nem valami olyasmi, amivel közel kilenc év után eldicsekedhettem volna régi legjobb barátnőmnek, aki időközben lazán elvégzett egy Borostyán Ligás egyetemet. 
- Shiny? – becenevemre visszafordultam Charlotte-hoz, akinek sokat sejtető mosolyával találtam szembe magam. Majd ő folytatott néma kommunikációt lélektársával, végül kibökte. – Tudjuk.
Lemerevedtem.
- Mit? – kérdeztem gyanakodva.
- Tudjuk, mi történt veled. Mármint az eltűnésed után. De… - elakadt egy pillanatra. – De azt mondták, meghaltál. 
- Hát, nem is Sunshine Rodriguezzel beszélgettek éppen – nem tudtam rávenni magam, hogy a bérgyilkos részt is kimondjam előttük -, hanem Alessandra Rodriguez különleges ügynökkel – húztam ki magam akaratlanul is. Mivel ez volt az egyik leggyakoribb spanyol családnév, a halálom óta eltelt, több mint fél év alatt még senki nem kérdőjelezte meg az azonosságot, bűnözői körökbe pedig nem terveztem vidáman fütyörészve besétálni. – És a lélektársam is FBI ügynök – mutattam a hátam mögé. Próbáltam elfojtani az üdvözült mosolyom, mikor Victor a vállamra tette a kezét és finoman megszorította azt.
Lottie-ból egy pillanattal később kitört a vihogás, ami végül egészen csatakanca nyerítésbe ment át – erre már Caspar és én is csatlakoztunk hozzá. Vick csendben maradt, bár sejtettem, hogy még ő is megeresztett egy vigyort, egyszerűen csak idegen volt számára ez a társaság.
- Már bocsi – nyögte ki két kacaj között -, de ez nagyon fura. – Ó, és ha tudná, hogy találkoztunk! – Viszont épp ideje volt – nézett ránk csillogó tekintettel. Karla szokott így végigpillantani a fiain és lélektársain, mert azzal, hogy a Benedictek rátaláltak a párjaikra, ő is sokkal boldogabb és teljesebb lett.
- Mama? – A hangra mind a négyen egyszerre fordultunk az ajtó felé, a látványra az állam a következő másodpercben már a padlót súrolta.
Egy három-négy év körüli, barna hajú kislány nézett ránk érdeklődve. Mentazöld pizsamát viselt, egyik kezében egy babát szorongatott, a másikkal világítóan kék szemét dörzsölte. Mikor rájött, hogy a figyelem középpontjába került, szégyenlősen maga elé kapta a játékát és lehajtotta a fejét.
- Kik ezek? – kérdezte vékony hangon.
Caspar odaugrott hozzá, egyik karjával átölelte – a kislány egészen elveszett alatta. Az arcát fürkészve fedeztem fel, milyen vegyesen örökölte vonásait a Roberts-Smits párostól: a szeme az apjáé volt, akárcsak határozott, hegyes orra, míg a feje formáját, telt ajkait, haját és zavart tartását egyértelműen Lottie-tól kapta.
- Alessandra – nézett rá Caspar komoly tekintettel. Nyomban kiegyenesedtem, úgy néztem a gyerekre, mintha egy lett volna a világ csodái közül. Tudat alatt nyúltam barátnőm kezéért, s mikor ujjaink összekulcsolódtak, akaratlanul is megszorítottam. – Ő a keresztanyukád – mutatott rám.
- De nekem csak keresztapukám van – emelte rám égkék szemeit. Pontosan olyan elgondolkodott pillantása volt, mint Charlotte-nak, ha valamin nagyon törte a fejét, a babáját egy kicsit lejjebb engedte, tétován lépett egyet előre.
- Azt mondtuk, ha itt lesz a megfelelő idő, eljön a keresztanyukád is – szólalt meg mellettem Lottie, a szemem sarkából láttam, hogy rám mosolygott. – Most eljött az idő.
Eddig a pontig tudtam tartani magam. Kezdetben csuklásokban tört fel belőlem a zokogás, ahogy igyekeztem visszafojtani, majd a számat a kezemre szorítva próbáltam tompítani, végül azonban teljesen utat engedtem a könnyeimnek. Egyszerre sírtam örömömben és a szomorúságtól, a határ egyre jobban elmosódott, ahogy a gondolataim is össze-vissza kavarogtak.
Karok fonódtam körém gyengéden, Victor ölelése helyett Charlotte-éban találtam magam, amely viszont majdnem ugyanolyan ismerős, nyugtató és védelmező volt, mint lélektársamé. Barátnőm magához vont, fejemet a nyakába fúrtam. Ekkor tűnt fel, hogy az ő válla is sírástól remegett, ezért szabad kezemmel közelebb húztam magamhoz. Olyan sok év telt el, hogy teljesen elfelejtettem, milyen érzés volt, mikor egyetlen pillantásból tudtuk, mire gondolt a másik, elég volt csak a kisujjának ujjpercét megmozdítania, és máris pontosan értettem, mit akart – még telepátia sem kellett hozzá. Féltem, hogy a külön töltött idő alatt annyit változtunk, hogy nem lesz ugyanolyan: és bár tényleg nem volt, együtt valahogy mégis megmaradtunk a Shiny-Lottie párosnak, csak éppen ezúttal ő volt a menő pozícióban. 
A könnyeinket lassan szavak váltották fel. Részletesen elmeséltem neki, mi történt velem szüleim végzetes éjszakája után: hogyan kerültem be a Szövetségbe, milyen volt a kiképzésem, beszámoltam neki a csapatom tagjairól, Honey nevelőszüleiről, míg el nem jutottam a Victorral való találkozásomig és az akkor kezdődő, végeláthatatlan, veszélyes körhintáig, ami végül, valamilyen isteni csoda folytán élve dobott ki minket. Ezután ő következett. Beszámolt arról, hogyan kerestek a szüleivel hónapokon keresztül, majd ők hogyan adták fel a reményt, mikor kiderült, hogy anyám váratlanul és nyomtalanul kilépett a Savant Hálózatból – most már tudtuk, hogy Carlos miatt -, míg Charlotte azután is bízott az életben maradásomban, hogy egy évvel az eltűnésem után halottnak nyilvánítottak. Még az egyetem alatt felkérték, hogy segítsen egy nyomozásban, melyben teljesen véletlenül az én nevem is felmerült, végül Casparral némi kutakodás után megtaláltak a bűnüldözői adatbázisban. Onnantól kezdve kategorikusan elutasítottak minden olyan segítségkérést, amihez valahogy közöm volt, titokban azonban figyelemmel kísérték a rólam szóló híreket. Lottie nem kérdőjelezte meg, miért menekültem el ahelyett, hogy segítséget kértem volna tőlük vagy más barátaimtól, megértette a nyakatekert tinédzserlogikámat. Nem értett egyet velem és mindketten tudtuk, hogy ő hasonló helyzetben egészen máshogy cselekedett volna – őszinte véleménye szerint az első héten feldobta volna a talpát -, de a támogatása éppen elég volt. 

A nevetésem valahol félúton volt a valódi emberi hang és a röfögés között, amit az elfogyasztott bormennyiségre tudtam csak fogni. Már rég besötétedett, Charlotte-al a konyhájuk padlóján ültünk, hátunkat a falnak, vállainkat egymásnak vetve, fejenként eddig két üveg elfogyasztott bor és egy bödön csokoládéfagylalt társaságában. Volt előttünk két pohár is, hogy legalább kicsit tűnjünk kulturáltnak: azzal koccintottunk, majd jó nagyokat húztunk a saját üvegünkből.
- Ezt nem hiszem el! – Könnyeim ezúttal a percek óta tartó vihogás miatt csordultak ki. – David, az én Davidem elvégzett egy fősulit és most rendőrként dolgozik? Alaszkában?!
- Tudom, tudom – hadonászott Lottie a borával -, nekem is hihetetlen volt. – Hogyisne lett volna, hiszen gimnáziumi barátom lélektársamat túlszárnyalva, a végzős évében három tárgyból állt bukásra legutóbbi tudomásom szerint. És bár egyszer a szüleivel elment síelni, ahonnan hazaérve azzal dicsekedett, mekkora istencsászár snowboard bajnok lett egy hét alatt, az anyja elárulta, hogy annyira kiakasztotta a hideg, hogy ki se dugta az orrát a melegedőből. – És ha tudná, mi lett az ő kis argentin, lány a szomszédból barátnőjével – kuncogott fel.
- Nem is voltam lány a szomszédból típus – hördültem fel, szavaim kezdtek összemosódni. – Az te voltál. Meg vagy is.
- Azért lógtál inkább velem Amber és udvartartása helyett, mi?
- Azért lógtam veled, mert hiába látszott másként, ők még nálad is szánalmasabbak voltak. Ráadásul az első naptól kezdve rám akaszkodtál. – Becsiccsentve nem ment jól a szarkazmus, ráadásul a hangom is elcsuklott.
- Persze. De nem annyira szánalmas, mint egy bizonyos latina, aki napközben hajrálány hacukába bújt és menő arcokkal lógott, hogy aztán a szintén szánalmas számkivetett barátnőjével lógjon esténként és minden második hétvégén.
- Erre iszunk – emeltem magasba a poharam. Az üveg csilingelt, majd mindketten nagyot kortyoltunk a harmadik üveg borunkból.
Fejemet a csempézett falnak döntöttem. Valahogy mindig ilyen helyeken kötöttünk ki: a csempével burkolt helyiségekben ücsörgés már a védjegyünknek számított. Először is ott volt a sulink összes lányvécéje, ahol egy-egy katasztrófába torkollott menzás incidens után filozofálgattunk. De előfordult velünk szállodák, kajáldák, kávézók és szórakozóhelyek mosdójában is – egészen addig, míg bele nem tenyereltünk valami azonosíthatatlan trutymóba, aminek nem is akartuk megtudni az eredetét -, és valamiért egymásnál is mindig a házaink konyhájában vagy előszobájában éreztük jól magunkat. Az első néhány alkalom után egyikünk családja sem kérdőjelezte meg a jelenlétünket, anyu például remekül kerülgetett minket minden alkalommal, mikor szó szerint láb alatt voltunk főzés közben.
- De hagyjuk Davidet – szólalt meg néhány hörpintés múlva. – Meséld el még egyszer, hogy fordult ki magából úgy a világ, hogy te és Bree Jones barátnők lettetek – vihogott fel. 
Elhúztam a számat. Ez valami olyan dolog volt, amire egyikünk sem számított. Ám míg én éppen hogy elkezdtem az Akadémiát, a szőke ügynöknő kapott egy lazábbnak számító ügyet Virginiában, a mi kollégiumunkban pedig jóval olcsóbban biztosítottak neki szállást, mintha nekiállt volna bizonytalan ideig albérlet után kutakodni. A sors otromba fintoraként pedig éppen az én szobámba rakták be, mert egyedül nálunk volt szabad ágy. Valahol az első hétvégén, hosszas szópárbajok és egy üveg tequila elfogyasztása között végleges fegyverszünetet kötöttünk, és egészen új dolgokat tudtunk meg a másikról: példának okáért azt, hogy egyikünk sem akkora hülye picsa, mint ahogy azt elkönyveltük. 
- Pedig igazából egész kedves. – Vágtam egy grimaszt. – Általában. Néha. Mikor nincs nála Glock. 
- Glock – ízlelgette a szó hangzását, ahogy az előbb a bort. – Egyszer elviszel lőni? – kérdezte váratlanul.
- Mi’ csinálni? – hökkentem meg.
- Kíváncsi vagyok – vonta meg a vállát. – Mégis hogy mondhatnám el magamról, hogy ismerem a bűnözői logikát, ha még életemben nem volt a kezemben fegyver? 
- Mi van a vízi pisztolyokkal? – húztam nagyot az üvegből. Lottie erre felhorkant.
- Jó, akkor legalább azt mondd el, mi a te kedvenc fegyvered.
- Ugye nem fogsz ezek után egy rólam szóló, részletes jelentést nyomni Vick kezébe? – vontam fel kétkedve a szemöldököm.
- Részeg vagyok – szögezte le tárgyilagosan. – Részegen nem dolgozom. – Elgondolkodott egy pillanatra. – Nem is tudnék. – Könnyelmű szavak voltak ezek egy olyantól, aki arra kapott ötöst az egyik szigorlatán, hogy beindult nála a szülés és még képes volt leállni vitatkozni a professzorával, hogy a felelete miért ért többet egy négyesnél, majd a fájásairól tudomást sem véve követelte, hogy kérdezzen tőle a jobb jegyért. Egy vajúdó kismamával mégis ki mert volna szembeszállni? 
- Csak be vagy csípve. – Bár tény, hogy kezdtünk túllendülni ezen az állapoton.
- A legelső alkalommal is ezt mondtad – mutatott rám a palackjával. – Egészen biztos vagyok benne, hogy akkor is agyzsibbasztóan részegek voltunk, csak Carlos nagyvonalúan úgy tett, mintha bevenné a béna fedő sztorid.
- Nem is! – csattantam fel.
- De is! – affektált vissza. 
Az első gimnáziumi évünk végén úgy döntöttem, ideje volt kiragadni Lottie-t a nonstop visszafogottságból és lenyúltam néhány üveggel az otthoni alkoholkészletünkből. Akkoriban még nem igazán értettem ezekhez, ezért sikerült pont nevelőapám kedvenc ritkaságait kiválasztanom, amiket olyan fontos alkalmakra tartogatott, mint a leendő esküvőm vagy a századik születésnapja. A tervem túlságosan jól sikerült, mert az egész éjszakát a fürdőszobában töltöttük barátnőmmel és rájöttünk, hogy az embereket valóban a közös hányás tudja a legjobban összehozni – mi legalábbis igencsak mélyenszántó témákról beszélgettünk, miközben felváltva fogtuk hátra a másik haját. Mikor hajnalban Carlos ránk talált, már fél lábbal álltunk a másnaposság határán, és emlékezetem szerint hihető hazugságot adtam be arról, hogyan ettünk túl sok romlott kínait.
- Oké – sóhajtottam. – Visszagondolva tényleg nem ez volt életem legjobb színjátéka.
- Zöld volt az arcod és alkoholszagú a leheleted – vonta meg a vállát. – Az elég árulkodó volt. De vissza az eredeti kérdésre: mi a kedvenc fegyvered?
- Vállról indítható páncéltörő rakéta – jött a válasz a konyha bejáratából.
Caspar és Victor karba tett kézzel álltak egymás mellett, előbbi vigyorogva nyugtázta az ittas káoszt, amit létrehoztunk, lélektársam csak érdeklődve pillantott körül. Érthető volt, hiszen ő még soha nem sétált bele egy csempés-szeánszunkba sem, Casparral ellentétben.
- Azta, az király – lelkendezett Lottie kuncogva. – Egyszer muszáj látnom élesben.
Lélektársa az enyém vállára tette a kezét.
- Volt már rosszabb is – mondta együttérzéssel a hangjában. – Egyszer úgy találtam rájuk, hogy arról beszélgettek, melyik nemzettel érdemes szövetségre lépni, ha le akarják igázni a világot. – Victor erre köhögést mímelt, így próbálta visszafojtani a nevetését. 
- Nézd, barátok lettek! – ragadtam meg Charlotte kezét. Mindkettőnké ragacsos volt az olvadt fagylalttól és a néha elcseppent bortól. Ő csak elragadtatva bólintott.
- A barátságunkat beárnyékolja, hogy Alessandra megijedt tőle – sóhajtotta Caspar színpadiasan. A kislányt akkortájt vitték el a nagyszülei, mikor mi Lottie-val a konyhába keveredtünk, két sírás között pedig sikerült megkedveltetnem magam vele. Viszont a Rodriguez-Benedict páros nem aratott nála osztatlan sikert.
Csak legyintettem.
- Egyetlen gyereket láttam eddig csak, aki nem rohant el előle sírva – emeltem vigyorogva a számhoz a borosüveget. – Szerencsére, az a kislány viszont rajong érte. – Victor erre gyengéden elmosolyodott.
- Ó, Honey! – nyüszített fel Lottie. – Milyen cuki lehet! – sóhajtotta. – De nyugi – fordult aztán lélektársam felé -, én a lányom helyett is kedvellek.
- Köszönöm – válaszolta Victor szárazon.
- Milyen vicces lett volna, ha ti is hamarabb találkoztok – heherészett tovább a részegek szólásszabadságával. – Még jártunk is egyszer Coloradóban, emlékszel? Aspenben, azon a hajrászarságon…
- Jaj, ne – emeltem magam elé a kezem. Az én agyam se fogta már fel, mikor kellene leállnia a számnak. – Most érzékeny pontra tapintottál.
- Igazából találkoztunk – dőlt neki lélektársam az ajtófélfának. – Csak ő túlságosan el volt foglalva a kis macskaharcával és nem nézett körül rendesen.
- Te akkoriban amúgy is Bree-vel jártál – húztam el a számat. – Én pedig veled ellentétben nem kerestem folyton új prédát magamnak, még ha a tulajdon lélektársamról is volt szó.
- Nem is Bree-vel – vágott vissza, eltúlozva utánozva a hangomat -, Savannah-val.
- Az még rosszabb – tágult kétszeresére barátnőm barna szeme.
- Mondhatnám, hogy a csajod rossz hatással van a feleségemre – szólalt meg Caspar -, de igazság szerint ezek egymást rontják el, ha összezárod őket néhány órára. Char például egyáltalán nem ilyen.
- Így igaz! – kiáltottam fel a kelleténél és a szükségesnél jóval hangosabban. – Lottie idegenek előtt mindig hűvös és visszafogott, gimiben is azért nem voltak normális barátai, mert mindenki azt mondta, hogy milyen egy stréber jégkirálynő. Mindenkivel távolságtartó volt.
- Hé!
- Ha nem engedte el magát, mindenről olyan tárgyilagosan beszélt, mint valami vén történész – folytattam zavartalanul, majd elakadtam. – Basszus, ezt nem hiszem el! – Hol barátnőmre, hol a lélektársamra néztem. – Beleszerettem a pasi megfelelődbe!
- Oké, azt hiszem, mára ennyi elég volt – lépett hozzám Victor, majd egy mozdulattal felhúzott a földről. Caspar követte a példáját. – Köszönjetek el szépen egymástól – nézett ránk szigorúan.
Charlotte felkapta a fejét.
- De még meg se beszéltük Alessandra keresztelőjét!
Férje a vállára tette a kezét.
- Majd holnap mindent megbeszéltek – nyugtatta meg. – Józanul.

- Valld be, hogy csak azért hagytad, hogy leigyuk magunkat, mert így akartad elkerülni, hogy füvet kelljen vásárolnod – húztam Victort, mikor már lefelé sétáltunk a lépcsőházban.
- Vigyázz, ha tovább folytatod, elengedlek – mormolta a fülembe.
Bár tudtam egyenesen járni, és a lépcsőzés se okozott volna nagyobb gondot, mint felfelé jövet, mégis jó érzés volt, hogy erősen, stabilan tartott hátulról. Leginkább az nehezítette meg a dolgomat, hogy az egész délután át tartó földön kuporgástól teljesen elültem a fenekem és a lábaim is elgémberedtek. 
- Egyébként pedig – folytatta, ahogy a földszinti üveg bejárati ajtó is becsapódott mögöttünk és megcsapott minket a hűvös, amszterdami éjszaka -, elképzelhető, hogy új barátom kisegített ebben a nehéz helyzetben – vigyorgott rám sokat sejtetően. 
- Az ki van zárva – hátráltam el egy lépést. – Lottie tuti nem engedne be ilyet a lakásába.
- Az is lehet – mondta sejtelmesen -, hogy Lottie az elmúlt években az MTSM-elv alapján élt.
- MTSM? – húztam fel a szemöldököm.
- „Mit tenne Sunshine Márquez?” – rajzolt lélektársam idézőjeleket a levegőbe. – Mi az? Valamivel nekünk is el kellett foglalnunk magunkat délután, ha már ti megfeledkeztetek rólunk, Alessandra pedig nem volt hajlandó tíz lépésnél közelebb jönni hozzám és a nyomozás részleteit is megvitattuk.
Megpaskoltam a karját.
- Ha ettől jobban érzed magad, valamikor meghívhatnánk Honeyékat, biztos ők is örülnének neki.
- Egészen meghatódtam – emelte égnek a tekintetét.
Hirtelen megtorpantam, szembe fordultam vele és átöleltem a nyakát. A hollandok nem voltak szégyenlősek, olyan dolgokat csináltak a nyílt utcán, amit Denverben ritkán lehetett látni, így engem sem érdekelt a többi járókelő, mikor egy utcai lámpa fénykörében állva a szájára tapasztottam az enyémet. A letámadásom meglepte, ám csak rövid időre, kezeit végül becsúsztatta a bőrdzsekim alá és átkarolta a derekamat, ajkai elnyíltak, nyelveink találkoztak. Felpipiskedve mélyítettem el a csókot, kezeim a hajából indulva végigsimítottak a kabátján, majd egészen a pólója alá nyúlva a hátizmain állapodtak meg. Ahogy körmeim finoman karcolták a bőrét, vágyakozva felmordult. Halk sikkantásom vetett véget fülledt párbajunknak, mikor karjait a fenekem alatt összekulcsolva a levegőbe emelt, lábaim tehetetlenül kapálóztak.
- Ezt miért kaptam? – kérdezte elsötétült tekintettel, miután a nevetésemmel kísérve visszatett a földre.
- Csak… köszönöm – öleltem át ismét. – Mindent.
Ennél jobban nem tudtam összefoglalni, mennyi mindenért voltam hálás neki és hogy egész hátralévő életem arra fog rámenni, hogy ezt majd valahogy viszonozni tudjam. A szabadságom mellett még egy nagyon fontos dolgot adott, amit álmomban sem lett volna merszem kérni tőle. Neki köszönhetően visszakaptam a legjobb barátnőmet.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése