2014. január 3.

5. lövés

Szép napot, drágáim! :) Először is köszönöm az előző fejezethez kapott kritikákat, el nem mondhatom, milyen aranyosak vagytok! Másodszor ott oldalt látható, hogy jelentkeztem egy blogversenyre, aztán majd meglátjuk, Shiny és Vick hogyan fognak szerepelni. :) Harmadszor pedig…
Ahogy ígértem, meg is hoztam nektek a legújabb fejezetet, melyben megismerhetetik a nagyfőnököt, valamint hivatalosan is kihirdetik a macska-egérjáték kezdetét. A következő fejezetben pedig el is fog kezdődni! ;)
Nem is fűzok hozzá egyebet, csak annyit, hogy jó szórakozást! Remélem, tetszeni fog! ^^

***

- But that's just how the story unfolds
You get another hand soon after you fold
And when your plans unravel in the sand
What would you wish for if you had one chance? -

B.o.B. - Airplanes ft. Hayley Williams
 - Miss Rodriguez! – Úgy ugrottam hátra a monitortól, mintha az lángra kapva megégette volna a kezem, s feltűnt, hogy csapatom többi tagja is összerezzent a váratlan meglepetésre.
 - Mi van? – fordultam dühösen és gyanakodva az ajtó felé, aminek a küszöbén tébláboló alak ijedten húzta össze magát. Nem volt alaptalan a kezdeti félelme, tekintve, hogy egy számomra igen fontos pillanatban sikerült megzavarnia, én pedig nem is lepleztem a bosszúságomat.
Átadtam magam a pillanatnak, hogy mindössze egyetlen névtől aranyló napsugárfolyamként csordogált végig az ereimben a boldogság, hogy minden pólusomhoz eljusson és felragyogtasson. Különös, mégis felszabadító érzés volt ilyen szintű örömöt érezni, hiszen az elmúlt években a boldogság egyenlő volt azzal, hogy a célpontom nincs annyira belőve, hogy már fél lábát a koporsójába lógatja, vagy egy hétig nem kellett pisztolycsövet tartanom senki felé. Erre ez a kis semmirekellő idejött, majd két szóval tönkretette a varázst, ami az ügynököm körül lebegett.
Victor…
Victor!
Blondie! – Barátnőm halálos nyugalommal az arcán gurult a klaviatúrához, majd néhány billentyűkombinációval később már a Szövetség nyilvántartása díszítette a monitorokat, lélektársam adatlapja eltűnt az éterben. – Köszönöm! – sóhajtottam megkönnyebbülten.
No para, erre a kis magánkutatásra sosem fognak ráakadni – ígérte egy mindentudó mosoly kíséretében.

 - Szóval, mit akarsz? – léptem közelebb a sráchoz, aki ránézésre Brodyval és Candyvel lehetett egykorú, húsznál biztos nem volt több. Lerítt róla, hogy csak nemrég fejezhette be a kiképzését, olyan szinten meg volt rettenve, minden tétova mozdulatából sütött, hogy már a megszületéséért is hajlandó lenne bocsánatot kérni. Szerencsétlen kölyköt valószínűleg futárként osztották be, ami felért az „éppen megmenekültem a haláltól" titulussal.
 - Hát… szóval… izé…
 - Nyögd már ki, izé – csendült fel Blondie hangja mögülem, mire a fiú ijedten húzta magát meg kisebbre.
 - Mina hívatja – motyogta olyan halkan, hogy közelebb kellett hajolnom hozzá, ám ő erre csak rémülten hátrahőkölt, így nem sokra jutottunk egymással.
 - Mina? – vontam fel az egyik szemöldököm, meg akartam bizonyosodni arról, hogy biztosan jól hallottam-e.
 - I-Igen… Azt mondta, f-fontos… - Nem vártam meg, hogy befejezze a mondatot, egyszerűen elvágtattam mellette, végigsprinteltem a lépcsőig vezető egyszerű fémkorlátot követve, majd lerobogtam az előcsarnokba, ahol azonnal a liftek felé kanyarodtam.
Általában szerettem az egyes helyeket két lábon megközelíteni, mint minden más, normális ember, vagy éppen savant, de mikor már két perce várakoztam arra, hogy az a nyomorult lift felérjen hozzám, más stratégia mellett döntöttem. Lábon közlekedni azért volt jó, mert útközben tudtam gondolkodni. Jelenleg azonban az agytörés felért volna egy nagy adag körömrágással is, ráadásul Mina sem épp a türelméről volt híres.

Megnyugodtam, mikor megéreztem a megszokott bizsergést a bőröm alatt, néhány tizedmásodperccel később már minden elhomályosult körülöttem, a következő pillanatban pedig a lábam szinte eltűnt a puha, vérvörös plüss szőnyeg végtelennek tűnő tengerében.
 - Hali, Mina! – köszöntöttem, mikor a hatalmas, sötét teremben megéreztem a jelenlétét.
 - Rodriguez. Sunshine. Micsoda öröm, hogy újra látlak – hallottam meg a szinte már túlságosan negédes hangot, amely olyan hipnotizáló gyönyörrel szólt, akárcsak a legszebb hárfaszimfónia.
 - Egy újoncféle szólt, hogy látni szeretnél, hát, itt vagyok. – Amint tettem egy félfordulatot, az immáron velem szemben lévő óriás, faragott, nagyon réginek és nagyon drágának tűnő mahagóni íróasztalon felgyulladt egy lámpa, mely sejtelmes, narancsos aurába burkolta az iroda tulajdonosát.
 - Szegényke, még elég használhatatlan, de a képességei lenyűgözőek. Csak egy kis tapasztalat hiányzik neki kegyetlenség terén, és akkor ő fog a vallatók csúcsán állni, hidd el nekem. – Megborzongtam, de hogy a hangtól, a szavaktól, vagy attól, hogy feljebbvalóm hosszú, tűhegyes, égővörös macskakörmeivel magához intett, fogalmam sem volt.

Egyenes, kihúzott derékkal sétáltam közelebb a néma parancsnak engedelmeskedve. Mina egyharmad emeletet betöltő irodájára – ami a főhadiszállás legalsó szintjén helyezkedett el – leginkább a vörös szín volt jellemző, annak is a sötétebb, bordóba hajló árnyalatai. Az ablaktalan falakat olvadt csokoládészín faborítás fedte, rajtuk ezernyi aranyló képkerettel díszített mélyvörös festménnyel, melyek akár a hét főbűnt is ábrázolhatták, ha az ember elég sokáig nézte és elemezte őket. A szoba elsőre elég üresnek tűnhetett, a bútorzatot mindössze az íróasztal, előtte két fekete bőrkanapé, két padlótól plafonig nyúló könyvespolc, egy gótikus stílusban faragott szekrénybe rejtett széf, valamint egy komód alkotta. De pontosan tudtam, hogy veszély esetén egyetlen gombnyomásra emelkedne ki a falból a legerősebb védelmi rendszert jelentő tűzerő. Nyugalmi helyzetben viszont az összkép olyan hatást keltett, mintha a modernt ötvözték volna a gótikával, itt-ott pedig meghintették volna egy csipetnyi reneszánsszal.
Ez volt a Caudillo első számú jobb kezének, a kis kedvencének, Minának a birodalma.
 - Egy újabb bevetés? – szólaltam meg, mikor már az asztal előtt álltam, a velem szemben ülő, harmincas évei elején járó nő pedig nem mutatott hajlandóságot cseverészésre. Mináról sose tudtam eldönteni, hogy szép-e, vagy sem. Kékesfekete haja lágy hullámokban keresztezte hófehér arcát, melyben smaragdként ragyogott zöld szeme. Ám finom vonalú szemöldökét állandóan összevonta, tekintete hűvös és számító volt, telt ajkán pedig olyan jéghideg mosoly ült, hogy megjelenése sokkal inkább volt félelmet keltő, mint szemet gyönyörködtető.
Én is megrettentem tőle, talán azért, mert a nő két társánál mindig képes voltam ridegebbnek és gyilkosabbnak tűnni, ám ez a fogás nem működött Minán, hiszen ő volt az, akinek mosolyát annyiszor próbáltam lemásolni és tökéletesíteni. Nála ez volt a maszk, e mögé rejtette kiismerhetetlen gondolatait. Ez pedig még ijesztőbbé tette.

- Nem, drágám, egyelőre még nem. A papa akar veled beszélni. – Lefagytam, mégis minden erőmmel azon voltam, hogy balta arcú maszkom megtartsam.
A „papa" megszólítás alatt a Caudillót értette, akivel egész eddigi életem során összesen háromszor beszéltem. Csak akkor szokott személyesen szólni valakihez, mikor csatlakozik a Szövetséghez, bekerült a Nagy Ötösök közé, lenyűgöző teljesítményt nyújtott egy akcióban vagy nagyon elszúrt valamit. A legutolsó esetben ezen emberek jó kilencven százalékát likvidálták huszonnégy órán belül.
Gyorsan sorra vettem a lehetőségeim. Conrad nem volt túl nagy falat, őt csak előkeríteni volt macerás, de akadtak nála jóval fontosabb célpontjaim, igazi nagykutyák. Rengetegszer tették már próbára a hűségemet is, de mindig átmentem a teszteken, sosem volt velem gond, ezért hagyták békén a magánéletemet. Az egyelten megfelelő ok az lehetett, hogy tudomást szereztek…
A francba, a lélektársam!
Mi a… Sunshine? Te vagy az?! Mi történt?! – Úgy zártam le még plusz öt réteggel az elmémet, hogy még véletlenül se tudjon áthatolni rajta. Teljesen öntudatlanul szóltam hozzá, de meglepett, hogy azonnal reagált az életjelemre.
Félve pillantottam Minára, de ő épp valamit keresett az íróasztalán, így nem láthatta a pillanatnyi repedést az álarcomon. Magamban hálát motyogtam az égnek, amiért nem Matt volt jelenleg szolgálatban jobb kézként, mert olyan telepatikus hatalma volt, hogy bármilyen néma beszélgetés feltűnt neki, legyen bármennyire is leárnyékolva - bár valójában ennek nem sok köze volt a valódi képességéhez, egyszerűen csak tökélyre fejlesztette mindazt, amivel még pluszban megdobták. Minának jóval különlegesebb ereje volt, de jelen esetben nem vette hasznát: képes volt pusztán a gondolatával befagyasztani mások érzékeit.

 - Nem tudod, mit akar? – kérdeztem, mert a csend már kezdett fojtogatóvá válni.
A nő felnézett, villantott rám egy jégmosolyt, majd egy parányi távirányítót irányított a mögötte kifüggesztett hatalmas képre, amit a Rubinvörös díszítőelemeként is el tudtam volna képzelni a lilás-vöröses szenvedélytengeren szeretkező árnyalakokkal.
 - Pillanatokon belül megtudod. – Szavait alátámasztva a vászon felgördült, helyét egy óriási monitor vette át, ami elég bizarrul festett az aranyszínű, díszes keretben.
A képernyő szinte azonnal be is kapcsolt, én pedig szembetaláltam magam egy férfialakkal, akinek arca legnagyobb része, valamint teste a vállaitól felfelé árnyékba olvadt. A végrehajtók közül senkinek fogalma sem volt arról, hogyan is néz ki valójában a főnökünk, én még abban is kételkedtem, hogy Mina és a másik kettő tisztában voltak-e vele.
 - Sunshine, drága kislányom, üdvözöllek! – hallottam meg az eltorzított, már-már robotszerű férfihangot.
 - Uram! – hajoltam meg egy kicsit. – Minek köszönhetem a hívását?
 - Gyermekem, remélem, az édes Mina nem ijesztett meg túlságosan. Feszült a hangod. – Meg mertem volna esküdni, hogy a sötétben a szája mosolyra húzódott, torz hangjának a jókedv szikrája adott némi életet.
 - Nos, uram, nem sokszor szokott kapcsolatba lépni velünk, nekem igazán fogalmam sincs, miért is keresett.
 - Valóban?
 - Valóban, uram. – Valószínűleg a Caudillo volt az egyetlen olyan élő ember ezen a bolygón, akivel ilyen tisztelettel beszéltem. Hatalmasabb volt bárkinél, akit ismertem, erős kézzel irányította Florida Alvilágát, tetteit mindig komoly okok vezérelték: legyen szó egy társunk eltüntetéséről, vagy épp valaki felemeléséről. Hálás voltam neki, hiszen ő volt az, aki hét évvel ezelőtt megmentett – ha a Caudillo nincs, az akkor még mindössze pár hónapos Honeyval napokon belül éhen haltunk volna az utcán.

 - Lenne okom gyanakodni arra, hogy félelmed bűntudat vezérli? – hajolt közelebb a kamerához, noha még mindig árnyékban maradt.
 - Nincs, uram – válaszoltam határozottan, közben azon kezdtem elmélkedni, vajon a nagyfőnöknek milyen ereje lehet. Nagyon reméltem, hogy nem valami élő hazugságvizsgáló, mert akkor aztán benne ültem volna a kakiban.
 - Akkor nincs is probléma. Nyugodj meg, lányom, te és a csapatod a feltétlen bizalmam élvezitek.
Vissza kellett fognom magam, hogy a megkönnyebbülésnek ne adjak hangot egy hangos sóhaj formájában, igyekeztem csak a fejem egy elzárt zugában megszabadulni a feszültségtől. Ezek szerint a lélektársamról nem szereztek tudomást – még.
 - De térjünk is a tárgyra, kicsi Sunshine. Azért szerettem volna beszélni veled, hogy megoszthassam azt az örömhírt, amit a minap kaptam.
 - Örömhírt? – kaptam fel a fejem meglepetten.
 - Pontosan. Eddigi teljesítményed és hűséged alapján Chicago igényt tartana a szolgálatodra, örömmel töltené el, ha te lennél az egyik első embere, a testőre.
 - Hogy Chicago? Igényt tart? Énrám?! – Meg se próbáltam leplezni a döbbenetem, a Caudillo pedig vidáman felnevetett a reakciómra.

Chicago volt a Szövetség illinoisi ágának vezetője, az emberei nem túl meglepő módon Chicagóban tevékenykedtek. Ő volt a szervezet alapító atyja, a leghatalmasabb az államok nagyfőnökei közül gyakorlatilag a többi állam vezére is neki engedelmeskedett. Amolyan tündértüneménynek számított, hiszen elég nehéz volt bárki számára elképzelni egy olyan embert, aki nagyobb hatalommal bírt például a Caudillónál. Kicsit olyan lehetett, mint Sztálin: a többi szövetséges igyekezett egyenrangúnak tűnni mellette, mégis tudták, hogy esélyük sem lenne.
És ha Chicago igényt tartott valakire, az a lehető legnagyobb megtiszteltetés volt, amit a Szövetség bármelyik tagja kaphatott, az pedig, hogy emellett testőri pozíciót ajánlott, maga volt a szinte valóra válthatatlan álom. Hiába volt Florida az egyik legerősebb tagállam, még tőlünk is csak tízen kerültek fel hozzá az alapítás óta, s közülük mindössze egyet jelöltek testőrnek.
 - Gyermekem, megértem a hitetlenkedésed, hiszen ez az én füleimnek is zeneként csengett. Remélem, tisztában vagy vele, mennyire mérhetetlenül büszke vagyok rád – szakított ki a főnököm hangja a gondolataimból.
 - Köszönöm, uram… - válaszoltam tétovázva. – De… fogalmam sincs, most mit kellene csinálnom…
 - Két hetet adott, hogy dönts. Ez egy egyszeri lehetőség, noha téged ismerve tudom, hogy a döntés meghozatala időt fog tőled elvenni. És bátran bevallom neked, nagyon elszomorítana, ha elhagynál minket. Te Floridához tartozol, és fogalmam sincs, hol találnék még egy olyan profi bérgyilkost, mint te. – Normális esetben felvetettem volna magamban az ötletet, hogy ez megint egy csapda, de a Caudillo nem volt olyan ostoba, hogy csak úgy kinyírja a legerősebb csapatai egy tagját - bár ebben nem volt száz százalékig biztos -, valamint ha Chicago tényleg igényt tart rám, csak egy idióta merne ezek után nagymértékben befolyásolni.

 - Ígérem, hogy alaposan át fogom gondolni a dolgot, hogy a lehető legjobb döntést hozzam – mondtam végül egy udvarias biccentés kíséretében.
 - Helyes. Nem is vártam mást.
 - Ennyi lenne? – érdeklődtem, s mikor Mina már nyúlt a távirányítóért, elkezdtem tényleg felengedni, hiszen túlélni egy beszélgetést a főnökkel kisebb csodának számított, ha pedig a közölt híreket nézzük…
 - Még valami. – A vér is megfagyott az ereimben, feljebbvalóm arcán pedig észrevettem a pillanatnyi meglepetést, de gyorsan átrendezte a vonásait.
 - Igen, uram? – kérdeztem, s tudtam, ha nem lenne az irodában félhomály, biztos mindkettejüknek feltűnt volna, hogy kifutott a szín az arcomból.
 - Kezdődik a nyári szezon, így valószínűleg a nagyobb hatalomra törő tagállamok megkezdik a szervezkedést. Feltehetően sok dolgod lesz az elkövetkezendő időszakban, készítsd fel a csapatodat! Valami azt súgja, az idei nyarunk izgalmas lesz, de sok áldozatot fog követelni.
 - Igenis, uram.
 - Ó, és majdnem elfelejtettem. Megbízható forrásból tudom, hogy a törvény hű őrei tíz hosszú év elteltével ismét mozgolódni kezdtek. – Basszus! – Meg nem erősített hírként kaptam az információt, hogy Reedre, Diamondra, valamint rád is állítottak néhány profi csoportot. De semmi okod az aggodalomra, te csak tedd a dolgod, a védelmedről majd mi gondoskodunk.
 - Megkérdezhetem, hogyan? – léptem közelebb a torkomban dobogó szívvel és borsószemnyi gyomorral.
 - Hogyan? Természetesen likvidáljuk az ügynököket.

***

Akkorákat kortyoltam a pezsgősüvegből, mintha vizet innék, de a kellemes, jótékony tompultság csak nem akart elérni. Valami erősebbet kellett volna kerítenem, mert az agyam nem bírt leállni, csak pörgött és forgott, mint azok a vidámparki játékok, amikre az emberek nagy része csak üres gyomorral és hányós zacskóval mert felszállni.
Honeyval tölteni a délutánom üdítő volt, mert a társasága minden negatív gondolatot elfeledtetett velem, csak az én kis hercegnőm volt a középpontban, csilingelő kacagása és kíváncsian csillogó szeme gyógyír volt a fejemben uralkodó káoszra. Ám amint fél kilenc körül a már karomban szuszogó húgomat hazavittem Julie-ékhoz, a tények tüzes vasként kezdték el újra égetni az elmémet. És nem menekülhettem előlük.
A Caudillóval folytatott beszélgetésem első két pontja nem igazán érdekelt. Tudtam, hogy nem fogok Chicagóba menni, és ezzel a főnököm is tisztában volt, kihallottam a hangjából a szavai mögött rejtőző meggyőződést. Fogalmam sincs, más államokban bevállalt-e már valaki olyat, hogy a legnagyobb vezérünk ajánlatát figyelmen kívül hagyta, de szerencsére nálunk nem én lettem volna az első. Ott volt Randy, Matt és Mina harmadik társa, aki akkor került jobb kézi pozícióba, mikor inkább Miamiban maradt. Ha én is visszamondom, a Caudillo talán értékelni fogja a neki tanúsított hűségemet és nagyobb teret ad a szabadságomnak – bár a jelenlegi helyzetemmel is viszonylag elégedett voltam. Másrészt pedig imádtam Miamit, a napsütést, a meleget, a végtelen óceán illatát; itt még a bűnözés is felért egy kesernyés koktéllal a nyári hőségben, a bűntettek súlya valahogy eltörpült a város varázslata mellett. Ráadásul sosem hagytam volna itt Blondie-ékat, Honeyt és két nevelőszülőjét sem.

Hidegen hagyott az is, hogy a nyár közeledtével a munkáim száma meg fog nőni, hiszen ez ment minden évben. Valamiért a rivális tagállamok, amelyek állandóan maguknak akarták a legfőbb hatalmat, a legviharosabb évszakban szerették halálba küldeni a legjobb embereiket. Mintha azt akarnák elérni, hogy az időjárás tükrözze az Alvilágban uralkodó állapotokat. Azzal pedig mindannyian tisztában voltunk, hogy hamarosan elkezdődnek a nyílt csatározások, a Caudillo is hangoztatta már Mináékon keresztül, hogy túl nagy volt a csend az elmúlt években. Egyszer a Szövetségnek is meg kell szilárdulnia.
Nagyot húztam az üvegből, de végül csalódottan dőltem hátra a puha plédemen – a problémák nem tűntek el a fejemből, ugyanúgy kavarogtak, mint mikor kilőttem a dugót, ami néhány méterre tőlem heverhetett valahol a homokban.
Meg akarják ölni Victort. A Caudillót soha nem érdekelték különösebben a ránk állított ügynökök, Mina, Matt és Randy voltak azok, akik kiadták a parancsot, hogy szabaduljunk meg tőlük, ha már túl régóta loholtak valamelyikünk után. De a Hírszerzés és a Szövetségiek eddig kiküldött emberei mindössze azt a feladatot kapták, hogy információt gyűjtsenek rólunk és a Szövetségről – ha tényleg elkapták valamelyikünket, az bónusznak számított. Nem foglalkoztak velünk, hiszen Candy jól mondta, a tagállamok általában egymás bűnözőit, illetve más országok gengsztereit irtották, hogy az esetleges lázongásokat és a konkurenciát leverjék, illetve bosszúból . Bérgyilkos pályafutásom során a kivégzett jófiúk aránya a rossz fiúkénak a tizedét sem érte el, zsarukkal és társaikkal foglalkozni gyakorlatilag alja munkának számított – egy szedett-vedett kis csapat foglalkozott leginkább a likvidálásukkal.

Tíz évvel ezelőtt próbálkoztak először és utoljára a szervezet megbuktatásával: az Interpol és az MI6 szinte az összes emberét kiküldte, hogy szálljanak harcba velük, amelynek végül népirtás lett a vége. Ebben az akcióban talált egymásra Jeff és Julie, s itt vesztették el a legtöbb társukat, barátjukat is – ezek után kérték a nyugalmazásukat.
Elégszer hallottam már ezt a történetet kettejük, valamint Blondie és Keith szájából, hogy tudjam, a nemzetközi bűnüldöző csoportok akkor tettek le a Szövetség felszámolásáról, azóta pedig egyszer sem próbálkoztak be igazán. Meg akarták várni, hogy az erőviszonyok kialakuljanak, hogy akkor támadjanak, mikor az egység a leggyengébb: az eltakarítás időszakában.
Ha a három legerősebb állam legnagyobb „fenegyerekeit" vették célpontba, akkor a szándékaik komolyak lehettek. És ha ehhez hozzávesszük azt is, hogy az utóbbi időben mekkora arányban növekedett meg a társaink eltűnése, akkor a Caudillo nem is fogalmazhatott volna találóbban.
A Szövetség tagállamai leszámolása megkezdésével a bűnügyi szervezetek is nekiálltak a munkának, hogy eltöröljék az egész szervezetet a Föld színéről. A nagykutyák pedig premier plánban nézhetik végig a székeikből, ahogy a rabszolgáik feláldozzák magukat az ő életükért, akárcsak egy izgalmas akciófilmben.
A konkurens államok küldöttei mellett Victor Benedict is első számú célponttá nőtte ki magát. Az egyetlen, ami valamelyest képes volt nyugodtságot csempészni háborgó elmémbe, hogy nem engem illetett a megtiszteltetés, hogy végezzek vele. A saját lélektársammal…

Nyögve csuktam be a szememet, arcomat még a kezeimmel is eltakartam, a pezsgősüveget beállítottam a homokba. Minden idegszálammal a végtelen óceán morajlására figyeltem, hagytam, hogy a habok átmossák és megtisztítsák a gondolataim, a sós víz frissítő illata pedig rendet teremtsen odabent.
Imádtam Miami Beach ezen eldugott partszakaszát, ami kisebb-nagyobb sziklákkal volt körülvéve, s úgy éreztem, teljesen el vagyok zárva a civilizációtól – pedig a szállodákhoz tartozó strandok alig egy-két mérföldre lehettek tőlem. Mindig itt kötöttem ki, ha túl sok agyalnivaló gyűlt össze a fejemben, mert erre a kutya se tévedt, ideális hely volt egyedül eltölteni néhány órát elnyúlva a puha homokban, esetleg egy üveg pezsgő vagy bor társaságában. Tökéletes hely volt a gondolatok tisztázására, csendes pihenőre, magányos piknikre vagy üdítő úszásra. Vagy romantikus szeretkezésekre a partot nyaldosó hullámok lágy ritmusára, a felhőtlen, aranyló csillagokkal díszített ég alatt egy olyan csendes éjszakán, mint a mai.
Nem mintha valaha bárkit is hoztam volna ide, főleg nem egy pasit.
Éreztem, hogy az elégedett mosoly kiült az arcomra, mikor eszembe jutott, milyen lenne megmutatni az én titkos rejtekhelyem egy pasinak. Illetve, a pasinak. Elképzeltem, ahogy izmos teste betakarja az enyémet, finom vonalú ajka csókokkal borít be, hosszú haja selymesen csiklandozza az arcomat. Talpamat a homok simogatja, a számat fojtott nyögések hagyják el, a világom csak a felettem mozgó, tökéletes, izzadt férfi tölti ki.
A hormonjaim tomboltak, de a vágyképeket nem tudtam kiűzni a fejemből… Nem is akartam. Egyszerűen annyira gyönyörű volt, romantikus, leírhatatlan, szenvedélyes, hogy…

 - Zavarok? – Hogy alig akartam hinni a fülemnek, mikor az ismerős férfihang felcsendült, méghozzá a közvetlen közelemben.
Először azt hittem, csak hallucináltam, hogy a vágyaim túl nagy erővel kebeleztek be és temettek maguk alá. De mikor résnyire nyitottam a szemem, a csillagos eget pont fölöttem egy sötét alak takarta ki, aki körvonali alapján igencsak hasonlított a lélektársamra.
 - Te meg hogy a halálba kerülsz ide?! – tornáztam magam ülőhelyzetbe, amint felfogtam, hogy tényleg Victor magasodik fölém. Ráadásul sikerült egy újabb dolgot megtudnom róla: úgy lopakodik, akár a szavannák első osztályú, nagymacska ragadozói.
 - Órákkal ezelőtt sikítottál nekem, utána pedig eltűntél. Elnézést, hogy úgy gondoltam, illene megkeresnem téged.
- Csak ennyi? – kérdeztem szkeptikusan.
- Igen – jött az ingerült válasz. – Talán kérvényt kellene benyújtanom, mielőtt meg akarok bizonyosodni a lélektársam testi épségéről? – Átadtam magam a pillanatnyi, jóleső bizsergésnek, amit a lélektárs megszólítás idézett elő, de végül kénytelen voltam erőszakkal kiszabadítani magam az újra rám törni készülő vágyképekből.
 - Akkor… Nem fogsz letámadni, megbilincselni és bevinni valami koszos rendőrkapitányságra, hogy ha kell, erőszakkal is kihallgass?
 - Nem… Ma este nem. Lejárt a munkaidőm.

 - És ez akkor is számít, mikor az Államok egyik leghalálosabb bérgyilkosával cseverészel? – hunyorogtam rá, nem igazán volt a nyakam ínyére, hogy több mint száznyolcvan centire kellett felnéznem.
 - Néha hajlandó vagyok kivételt tenni. – Hallottam a hangján, hogy elmosolyodott, én pedig sokat fizettem volna azért, hogy láthassam az arcát.
 - Szóval… akkor nem akarsz csatlakozni? – szaladt ki a számon akaratlanul is.
 - Mégis hova? – kérdezte néhány pillanatnyi csendet követően. – Ahogy látom, nagyjából középen feküdtél, így viszont akad egy kis problémánk.
 - És mi az?
 - Én is nagyjából középen szeretek lenni – válaszolta, én pedig meglepve hördültem fel. Aha, szóval így akarsz játszani.
 - Ez most visszavágás volt, amiért otthagytalak a raktárban? – csúsztam arrébb, majd a könyökömre ereszkedtem, hogy egyszerre láthassam Victort és az óceánt is.
 - Nem, csak ténymegállapítás. Viszont az egy nagyon aljas húzás volt – jegyezte meg, mikor kényelmesen elhelyezkedett mellettem, karjait összefonta a feje alatt.
 - Bocs, de a kapcsolatunk olyan szinten áll, hogy a húgom veri a lélektársat – pillantottam rá, s hálát mormogtam az égnek, amiért sötét volt, nekem pedig kreol bőröm. A tekintetétől ugyanis égni kezdett a fülem, jobban perzselte a bőrömet, mint a nap egy forró, nyári délelőttön. – Pezsgőt? – nyújtottam felé az üveget, amit kérés nélkül fogadott el. Az ujjai a kelleténél kicsivel tovább időztek el az enyémeken, végül mégis átvette tőlem. – Hogy találtál rám? – tereltem inkább másfelé a beszélgetést, mert éreztem, hogy a „nagyjából középen" témából intenzív testmozgás kerekedne ki – ha rajtam múlna.
Blondie igazán említhette volna, hogy a lélektárs közelében a nemi hormonok is akcióba lendülnek. Azt hittem, ez csak Keith-re és rá volt érvényes.

 - Fúj! Ez meg mi a fene?! – szaladt elborzadt fintorba az arca, miközben megpróbálta nem kiköpni az édes italt.
 - Áfonyás pezsgő.
 - Sosem értettem, hogy vagytok képesek ti, nők ezt meginni.
Hát, jelenleg nekem is jobban esne egy pohár… vagy egy üveg tequila. De ezt inkább nem mondtam ki hangosan. Már annak is örültem, hogy Candy nagylelkűen visszautasította a békeajándéka e részét – a fagyit bezzeg lenyúlta -, amikor elmeséltem nekik a Caudillóval folytatott beszélgetésem, mondván, nekem nagyobb szükségem lesz rá. És valószínűleg az arcomra egész nap kiülhetett a lelkiállapotom, mert a Mi Ami vezetője is könnyebben elengedett a délutáni műszakról, hogy Honeyval lehessek – megúsztam néhány kör házhoz szállítással, meg egy hétvége túlórával.
 - Szerintem finom. Bocs, sörrel és más férfias piákkal nem készültem, tudod, nem számítottam társaságra.
 - Legközelebb hozok magamnak valamit, vagy szólok neked, hogy készülj fel…
 - Legközelebb? – vágtam közbe meglepetten. Hosszabb távra is tervezne? Velem? Oké, hogy lélektárs, de mégis egy FBI ügynök-bérgyilkos kapcsolatba kerültünk, ami nem szokott happy enddel végződni. Bár... nem is hallottam még ilyenről.
 - Hát, végül is már ismerem az egyik búvóhelyed, így legalább van egy biztos pontom, ahol a nyomodra bukkanhatok. Amúgy meg Blondie beszélt róla nekem, de meglepő, hogy ő is csak nagyjából tudta, merre lehetsz.

 - Blondie? – fordultam felé a teljes testemmel. Biztos voltam benne, hogy egyikőjük nevét sem említettem neki, még Honeyét sem, nehogy őket is felvegyék a bűnüldözői adatbázisokba: szőke barátnőm csak álnéven szerepelt bennük, Keith-t és Candyt pedig tudtommal még nem azonosították, hiszen nekik nem volt olyan „látványos" a munkájuk.
 - Legelőször a Mi Amiban kerestelek, ahol az egyébként eléggé erőszakos kis barátnőd azonnal magával rángatott a személyzeti helyiségbe, ahol a másik kettő, Candy és Keith már várt rám. Azt mondta, nyílt lapokkal akar játszani, ezért mindhárman bemutatkoztak, és azt is megemlítették, hogy a Szövetségben egy csapatot alkottok. Meg felvilágosítottak, hogy körülbelül mikor és körülbelül hol találhatok rád.
 - Ennyi? – csúsztam hozzá közelebb öntudatlanul, de vagy nem tűnt fel neki, vagy nem foglalkozott vele. – Mást nem mondtak?
 - Úgy érted képességekről? Vagy arról, hogy mit is csinálnak pontosan a szervezetben? Nem, csak a nevüket. Ha engem kérdezel, ez elég tisztességes volt olyanoktól, akik az államok legnagyobb bűnbandájának a tagjai.
 - Igazából nem is hiszem, hogy szeretnéd tudni, Blondie mit csinál valójában.
 - Igen? – szaladt magasba a szemöldöke.
 - Igen. Keith… Keith, nos, ő olyan akciókban vesz részt, ami még az enyhén illegális szintet üti, már ha azt nézzük, hogy hány bérgyilkos császkál a Szövetségben. Candy már egy durvább és… tüzesebb kategóriába tartozik. – Nem tudom, miért kezdtem el neki erről beszélni, de úgy gondoltam, ennyit joga van tudni, és reméltem, hogyha rájön a pozíciójukra, beavat majd a felfedezésébe.

 - Trace.
 - Tessék? – néztem rá kérdőn, mikor csak úgy a semmiből kimondott egy nevet.
 - Trace, a bátyám, aki reggel velem volt. A nőt Diamondnak hívják, a felesége és a lélektársa, Trace pedig valószínűleg kinyír, ha megtudja, hogy róla is beszéltem. A másik pasas szintén a bátyám volt, Uriel.
 - Ők is veled nyomoznak?
 - Igen, a képességeik sokat segítenek, nekik köszönhetem azt is, hogy először rád találtam. De persze nem csak négyen akarjuk megváltani a világot, elég nagy csapatot küldtek ki ellened – nézett fel rám.
 - Hű! Ezt most vehetem bóknak?
 - Akár.
 - A kishúgomat Honeynak hívják. Nem hinném, hogy sokat számítana, de ez egy olyan név, amit nem fogsz megtalálni semmilyen adatbázisban. Ő az egyetlen, ami ártatlan az életemben, és nagyon ragaszkodom hozzá.
 - Azt láttam rajtad. Szinte már anyatigrisként óvtad, közben meg úgy néztél rám, mint aki gondolkodás nélkül lelőne, ha egy lépéssel is közelebb mentem volna. De nem kell szabadkoznod – mondta gyorsan, mikor már nyitottam is a számat az automatikus bocsánatkérésre. – És ha már a neveknél tartunk, azt hiszem, te még nem…

 - Victor. Victor Benedict – mosolyogtam rá, amitől szürke szemei egy pillanatra melegséggel teltek meg.
 - Látom, utánam néztél – mondta, hangjából azonban nem bosszúság, sokkal inkább büszkeség hallatszott ki. – Pedig a Mr. Titokzatos Acélos Tekintetű Dögös Pasi becenév nagyon is tetszett, bár egy kicsit azért hosszú volt.
 - Néhányszor lerövidítettem, túlságosan elnyújtotta volna a gondolatmeneteim.
 - Ötletes.
 - Őszintén, a Victor valahogy jobban bejön. Szóval, ha nem bánod, ezek után inkább így foglak hívni.
 - Beszélhetünk róla. – Lehet, csak én éreztem rosszul, de mintha közelebb csúszott volna hozzám, a karja, amin a fejét pihentette, már az én könyökömet súrolta. – Egyébként megkérdezhetem, mit csinálsz itt? – dobott fel egy új témát. Esküdni mertem volna, hogy azt próbálná kihúzni belőlem, hogyan is kerültem a Szövetségbe, merre járnak a szüleim, akik megakadályozhatták volna az elzüllésem, miért óvom gyakorlatilag mindentől a kishúgomat. Ám e helyett nyugodt vizeken haladt, nem tett semmiféle kínos megjegyzést, amilyet valószínűleg más ügynökök mondtak volna a helyében. Emiatt pedig halovány elégedettséget éreztem, amiért a lélektársam nem egy tapintatlan tuskó.

 - Ez nagyon hülyén fog hangzani – motyogtam, majd mellé feküdtem, karjaimat kinyújtottam a testem mellett, lábaimat felhúztam. – Ki fogsz nevetni, mert tök gyerekes.
 - Nem foglak, ígérem – válaszolta komolyan. Valamiért hittem neki, hogy anyám gyerekmeséjét a halálról, valamint az ahhoz kapcsolódó szokásomat tényleg nem fogja kigúnyolni, így egy sóhaj kíséretében belefogtam.
 - Nagyon kicsi voltam még, mikor apám meghalt, őt pedig rövidesen követték a nagyszüleim is. Mivel nem sokat fogtam fel az egészből, anya egy éjszaka – mikor nagyon sírtam apa után – felmutatott egy égre, és azt mondta, a csillagok azok a szeretett személyek, akik már eltávoztak. Hogy valami nagyon jót tettek az életben, ezért ilyen ragyogó gömbökké változtak, és odafentről figyelnek a családtagjaikra és a barátaikra, védelmezik őket. Ezért nem féltem soha egyedül a sötét utcán, mert akár egyetlen csillagtól megnyugodtam, tudtam, hogy valaki majd biztos megóv, ha bajba kerülnék. És lehet, hogy őrültség, de néha, egy gyilkosságom után eljövök ide, és csak bámulom az eget, hátha felfedezek egy újabb gázgömböt. Tudod, az ilyen tündérmesék minimálisan, de képesek lecsökkenteni a bűntudatot. Amolyan szertartás ez, ahol megemlékezem arról, akitől elvettem az életét, mert mégiscsak emberek voltak ők is.

 - Ez nem hülyeség – szólalt meg, mikor megemésztette a szavaimat. – Ha jobban tudsz tőle aludni, akkor még hasznos is. És egyáltalán nem gyerekes, inkább aranyos.
 - Victor, sosem volt bajom az alvással egy gyilkosság után – közöltem vele a nyers tényeket. – Bűntudatom már csak ritkán van, de az sem olyan mértékű, hogy napokig depressziós legyek. Ez a Szövetség, ez az életem. Amiről mellesleg nem tudsz valami sokat…
 - Nem túl hízelgő egy FBI ügynöknek ilyet hallani a lélektársától, és abban is igazad van, hogy nem tudok rólad szinte semmit azon kívül, amik az aktádban vannak feltüntetve, meg amit az előbb elmondtál.
 - Akkor majd egy másik napon elkapsz és kihallgatsz, hátha kihúzol belőlem valamit? – Nem akartam, de a gúnyos él még mindig ott bujkált szavaim felhangjában. Lehet, hogy a lélektársam volt, és elég jól nézett ki ahhoz, hogy a hormonjaim önálló életre kelljenek már csak a puszta gondolatától, de ez még nem jelentette azt, hogy feltétlenül meg is bíztam benne. Szerettem volna, talán képes is lesz elnyerni, de attól még ellenkező oldalon álltunk.
 - Közlöm, hogy a képességeim erre specializálódtak – vágta rá, majd valamivel nyugodtabban folytatta, karját kihúzta a feje alól és az enyém mellé fektette. – De FBI ügynök vagyok, oké? Nem hülye…
 - Nem azért, de eddigi tapasztalataim során a kettő szinonimája is lehetne egymásnak – szúrtam közbe, de egy felháborodott horkantáson kívül más jelét nem adta, hogy túlságosan is a szívére vette volna a megjegyzésem.

 - Már január óta folyik a nyomozás a Szövetség után, csak az igazi terepmunka kezdődött el két és fél hete. Azt hiszed, nem tudom, mi lesz azokkal, akiket elfogunk? Harmadnapra mindegyiküket holtan találtuk a cellájában. Egy hacker srác, akit úgy másfél hete fogtunk el itt, alig harminchat óráig húzta, még úgy is, hogy semmit nem szedtünk ki belőle. És tartok tőle, hogy a lány, akit jelenleg benntartunk, nem éli meg a holnapot.
Felszisszentem Aiden és Keira említésére. Titkon reméltem, hogy Brodyék sikerrel járnak, mert a csaj jobbat érdemelt annál, minthogy a Caudillo kivégzőosztagának rejtélyes gyilkosságai vessenek véget az életének. Senki nem tudta, hogyan is dobják fel a talpukat azok a szerencsétlenek, akik a törvény őrei elé kerülnek, de valahogy nem is vágytam erre az információra.
 - És ebből az következik, hogy…?
 - Nem foglak bevinni az őrsre.
 - Mi?! – úgy néztem rá, mintha be lenne tépve, pedig a hangja nagyon is komolyan csengett. Tényleg nem viccelt… Vagy csak nagyon jól tudott poénokat elsütni.
 - A lélektársam vagy, Sunshine. Igen, többször annyi embert öltél meg, mint ahánnyal én voltam kénytelen végezni, de ez nem változtat a tényen, hogy hozzám tartozol. Nem akarok egy nap arra ébredni, hogy holtan talállak, túl sok évet töltöttem azzal, hogy téged kerestelek, nem foglak csak úgy elengedni. Fogalmam sincs, mi lesz velünk a következő hónapban, vagy épp holnap… de ahogy most vagyunk, az kezdetnek egész jó.

Igyekeztem elnyomni a késztetést, hogy könnyekben törjek ki. Talán csak a sötétség vette rá erre, de mikor óvatosan ráemeltem a tekintetem, merev maszkján mintha törések jelentek volna meg, melyek látni engedték a gondosan elnyomott érzelmeit. Victor féltett engem, egy közönséges, hidegvérű gyilkost. A hangjából sütött az irántam érzett birtoklási vágy, de a feminista énemnek valahogy nem akaródzott ezt szóvá tennie, sokkal inkább elmerültem benne. Hagytam, hogy a szavai körülvegyenek, akár a nyugodt óceán habja egy szellők nélküli napon, átadtam magam megmagyarázhatatlan érzésnek, mely újra és újra erőt vett rajtam, ahányszor csak ez a férfi eszembe jutott. Nem tudtam pontosan megfogalmazni, mi is ez, semmi köze nem volt még a kedveléshez se. Teljesen másfajta érzelem volt, de megkönnyebbüléssel töltött el, valami olyan, amit ősidők óta nem éreztem már.

Addig fészkelődtem, míg olyan közel nem kerültem hozzá, hogy a vállaink és a combjaink összeértek, a karom pedig az övéhez simult. Ujjai finoman játszadozni kezdtek az enyémekkel, majd óvatosan összefonta őket, s egy apró, húzó mozdulattal még közelebb vont magához.
Mivel már nem tudtam hova préselődni, kicsit felemeltem a fejem és a mellkasára hajtottam, fülemben hallottam szíve dobogásának nyugodt ritmusát. Szabad kezemmel átfontam a derekát, mire ő finoman ráfektette a sajátját. Az ismert idegen érzés pedig csak még jobban elhatalmasodott rajtam, noha akárhogy is próbálkoztam, nem tudtam megnevezni.
Ez így tényleg jó – súgtam neki gondolatban, hagytam, hogy a külvilág egyetlen zaját mindössze a partot mosó óceán lágy dallama jelentse. – Most nagyon jó.
Egyelőre. – Megborzongtam, mikor lélegzete megcsiklandozta a fejbőröm, s éreztem, hogy szája halovány mosolyra húzódott.
Nem tudom, meddig feküdtünk így, percekig, vagy órákig, de biztos, hogy évek óta ez volt életem egyik legnyugodtabb időszaka. Egyikünk sem szólt a másikhoz, de az érintései, az ujjaimmal játszadozó és a karomat simogató kezei többet mondtak számomra minden szónál. Lehet, hogy Victor Benedict a külvilág felé elrejtette az érzelmeit, de ma este felém többet mutatott, mint amit talán megszoktak tőle. És azzal, hogy szorosan hozzábújtam, arcomat finom, öblítő és férfi kölni illatú ingébe fúrtam, jobban kitárulkoztam előtte, mintha őszinteségi estet tartottam volna. Nem mondtuk ki hangosan, de éreztük: szükségünk van egymásra.

 - Van egy ajánlatom – bontakoztam ki végül az öleléséből, noha minden porcikám tiltakozott ellene. Egy mozdulattal felálltam, leporoltam a nadrágomra tapadt homokszemeket, majd szembefordultam vele, figyeltem, ahogy lassan állóhelyzetbe tornázza magát.
A nyugodt, varázsos pillanatnak egy csapásra vége szakadt, de az emlékek visszavonhatatlanul ivódtak bele az érzékszerveimbe: Victor ruhájának és bőrének illata, fejemre támasztott álla, bőrömet cirógató ujjai, szívének dobbanásai. És ez mind az enyém volt.
 - Hallgatlak – válaszolta, ujjaival beletúrt lófarokba kötött hajába.
 - Te az FBI-nak dolgozol, én az Alvilágnak, és egy agyonlőtt hulla mellett nem túl felemelő beszélgetni, főleg, ha te még rám is szegezed a Berettádat…
 - Sunshine… - szólt közbe ingerülten, láttam rajta, hogy nincs ínyére, amiért nem tudja, hová akarok kilyukadni. Végül a feltartott kezem állította le.
 - Mit szólnál egy játékhoz?
 - Játékhoz? – visszhangozta meglepetten.
 - Rabló-pandúr, gondolom, a szereposztást nem kell részleteznem. – Oldalra billentette a fejét, szemöldökét összevonta, úgy próbálta kitalálni, mit is fogok kihozni ebből. – Itt az ötletem: a bevetéseim a nyár beköszöntével általában besűrűsödnek, de sosem tudhatom biztosra, mikor jön a következő. Éppen ezért mindegyik akció előtt küldök neked egy képet az elkövetkezendő gyilkosság helyszínének egy részletéről, neked pedig az alapján kellene megtalálnod – halásztam elő a zsebemtől a telefonom, majd egy mozdulattal a kezébe teleportáltam, jelezve, hogy írja bele az elérhetőségét. – A macska-egérjáték akkor kezdődik, mikor rám találsz, vagy ha megérkezik a célpontom. Ha a feladatom végrehajtásának végeztével sikerült meglógnom előled… jössz nekem egy randival, helyszínt és időpontot én választok. – Felcsillanó tekintetéből arra következtettem, hogy a hallottak elnyerték a tetszését.
 - És ha elkaplak? – adta vissza a mobilomat.
 - A döntés rajtad áll – vontam meg a vállam. – Azt kérdezel tőlem és azt csinálsz velem, amit akarsz, én pedig őszintén válaszolni fogok neked. – Csak akkor jöttem rá, hogy rosszul fogalmaztam, mikor szürke szeme elsötétült, ajka mindentudó mosolyra húzódott. Oké, szóval az ő hormonjai is élvezik az én társaságom.

 - És meddig fogjuk ezt játszani? – szelte át egy hatalmas lépéssel a köztünk lévő távolságot. Ezen el kellett gondolkodnom. Sok hülye ötlet eszembe jutott, volt közte romantikus, nem túl romantikus, tizennyolcas karikás és tragikus is, végül a középutat választottam.
 - Amíg egy felsőbb hatalom ki nem mondja a game overt. De csak hogy tudd: utálok veszíteni!
 - Nahát, milyen érdekes – fonta át egyik karjával a derekamat, majd közelebb húzott magához úgy, hogy a lábaink összeértek -, ezek szerint van bennünk némi hasonlóság: én is gyűlölöm a vereséget.
 - Hékás, lassan a testtel! – tettem a mellkasára a kezem, mikor a közelsége már túl sok volt a józan eszem megtartásához. Vissza kellett fognom magam, hogy ne ugorjak rá azonnal, végül mégis sikerült az elveimhez tartanom magam. – Úgy gondolom, jobb itt és most leszögeznem, hogy egy kis mélyenszántó csevej nem elég ahhoz, hogy bejuss a bugyimba – ráztam le magamról a kezét, mire karcosan felnevetett.
 - Mikre nem gondolsz – fonta össze a karjait a mellkasán, miközben én összeszedtem a cuccaimat.
 - Hé, nem az én ötödik végtagom kezdett akcióba lendülni!
 - Az lehet. De mondd csak, mire is gondoltál, mikor ideértem? Nem vagyok biztos benne, hogy pontosan kaptam azokat a képeket. – Basszus! Oké, ez most nagyon ciki… Öntudatlanul közvetítettem neki a gondolataim? Ó, föld, nyílj meg alattam!
 - Ebből nem fogok jól kijönni, ugye? – néztem fel rá egy grimasz kíséretében, szemtelen vigyorú fejrázása pedig csak megerősített a feltételezésben. – Remek…

Mivel nem tudtam, ezek után mit mondhatnék még – vagy inkább, hogy meg merjek-e egyáltalán szólalni -, egy intést követve hátat fordítottam neki, majd elindultam a civilizáció felé.
 - Ó, még valami – fordultam hátra, mikor mégis eszembe jutott egy dolog.
 - Igen? – Victor nem mozdult a helyéről, némán figyelte a távozásomat.
 - Kiskoromban első osztályú rabló voltam, szóval nagyon kell igyekezned, hogy elkapd az elkaphatatlan bérgyilkost, Victor Benedict! – vigyorogtam rá szélesen, mire ő is elmosolyodott.
 - Azt hiszem, ez néhányszor már sikerült, Sunshine Rodriguez. És hidd el, nem csusszansz ki te olyan könnyen a kezeim közül.

4 megjegyzés:

  1. Hátcijjaaaaaaaaaaaaa!*o*

    Úristen... Úúriissssssssttteeeeennnnn!
    Nem nagyon tudok újat mondani, nem meglepő, hogy minden eddigi fejezetedet imádtam, hát még ezt!
    Az irulós-pirulós jelenetek közül meg pont a legjobbak jelentek meg képkockák formájában a kis buksimban... höhöhö. A végén még megrontasz. :O Na, nem mintha engem nagyon unszolni kéne ilyesmire. B-)
    Shiny és Vic nagyon édesek együtt, kíváncsi vagyok a játék kezdetére.
    Nagyon-nagyon várom a következő fejezetet! :D

    xoxo

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hátcijjaaaaaa! *o*

      Ha nem gond, én válaszolok helyette. Bár sokszor mondták már, hogy félelmetesen hasonlítunk! :O
      Örülök, hogy tetszett! :D (Ez is… :D)
      Ejj-ejj, jányom, rossz útra térsz? Ilyet! Aúgy meg hogy rontanálak meg, már nem tudnék sokat tenni. Kérdezd csak meg erről a bishijeidet. Ők alá fogják ezt támasztani, mind a… sokan. :D
      A játék kezdetével a kövi fejezet is jönni fog hangosan, mert most bepörögtem - ez alkalommal Kira fogja megszívni az itteni ihletem…

      xoxo

      Törlés
  2. Szia!
    Jaj, én úgy örülök már az új résznek! :) Nagyon tetszett. Izgalmas volt, és fejleményekkel, és persze Victorral teli! :D Nagyon örülök, hogy alakul már végre valami a két főszereplő között, remélem hamar olvashatjuk a folytatást! :D
    Siess vele!
    xo. San. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sziia!
      Örülök, hogy örülsz, és hogy tetszett! :) Igyekszem továbbra is ilyeneket írni, hiszen az akció csak most fog beindulni. ;) Azért a romantikus szál nem fog interkontinentális rakétaként zúzni, Vicknek ki kell érdemelnie Shinyt - egy mélyenszántó beszélgetés nem elég. :D A következővel pedig igyekszem sietni! :)
      xoxo

      Törlés