2017. augusztus 9.

21. lövés

Csodás nyári napot, drágáim!


Hogy mi az a top1 dolog, amit sosem szabad csinálnom - mármint azon kívül, hogy refluxosként egész nap szénsavas szarokat és kávét vedelni? Úgy van, határidőt kiszabni, főleg, ha a kisasszony olyan debil, hogy pont akkorra akarja megváltani a világot, mikor éppen nyaral egy olyan helyen, ahol minden volt, de a svédasztalos reggeli és vacsora annyi helyet elvett, hogy wifire már nem maradt.
Őszintén mondom, ezt a fejezetet volt eddig a legnehezebb megírni - nem hiába tartott egy évig, haha. Nagyon-nagyon sok minden történik benne, ezek közül volt olyan is, amitől nagyon féltem, hogy milyen reakciót fog kiváltani. Ezért mindig nehezen szántam rá magam az írásra - ami már csak azért is volt nehéz, mert 83571835 sorozatot nézek egyszerre és mindegyik túl izgalmas -, de végül a félelem a magam részéről feleslegesnek bizonyult, mert amint letettem a hátsómat és bepötyögtem az első mondatot, konkrétan két nap alatt befejeztem az egészet. Egyébként ettől annyira felpörögtem, hogy már bele is kezdtem a következőbe
Mivel egyébként maga a fejezet iszonyatosan hosszú lett, 19 oldal, először ketté akartam szedni, de aztán úgy voltam vele, hogy ennyi türelmes várakozás után jár nektek az egész. Csak légyszi-légyszi, ne öljetek meg a végéért!

És ha már itt jártok és úgy döntötök, dobtok egy kommentek, meséljetek, mi újság veletek? Milyen volt ez az elmúlt év, hogy telik a nyár? Tudom, hogy van, aki most érettségizett vagy épp most van túl az első egyetemi évén, ti hogy viseltétek? Erre és/vagy a fejezettel kapcsolatban ne habozzatok írni!
_________________________________________________________

- They can’t take us down
If we stand our ground
If we live, if we die
We will shout out
Our battle cry –

Skillet - Battle Cry
Victor tekintete az utat pásztázta, a forgalmat méregette és analizálta, míg egyik kezével felém nyúlt, hogy ujjainkat összekulcsolhassa, ezáltal megállítva az öntudatlan remegésem. Sóhajtva húztam fel a térdemet az államig és szorítottam kezeinket a mellkasomhoz, hátha ezzel az őrült tempóval verdeső szívem is lenyugodhat.
 - Legalább tudom, hogy ilyen állapotban nem fogsz túl nagy őrültségeket csinálni, mint mondjuk egyedül nekirontani a Caudillo teljes védelmi testőrségének – mormogta, mire felhorkantam.
Oké, tény, hogy nem éppen a hidegfejűségemről volt a híres, de akkora halálvágyam azért nem volt, hogy ami előttünk állt, azt egymagamban akarjam végigcsinálni. Egy dolog volt gyűlölni valakit. Egy másik gyűlölni és végezni vele. De gyűlölni a Caudillót nem azt jelentette, hogy – még bosszúvágytól hajtva is - lenne elég bátorságom egyedül szembeszállni vele. Hosszú éveken keresztül éltem egy olyan világban, amit ő, és csakis ő egyedül irányított, a félelem, az igazi zsigeri, mindened összeszorul, képtelen vagy lélegezni is fajta félelem pedig éppolyan erőteljesen tud aktiválódni valakiben, mint a túlélési ösztön.
És épp most tört elő belőlem.
Képes voltam harcba szállni egykori főnökömmel úgy, hogy a közvetlen összecsapás csak egy távoli gondolat volt csupán, ami túlságosan eltörpült amellett, hogy az adott helyzetben mindenki próbálta életben tartani magát. De Randynek annyi. Matt halott. Egyedül Mina választott el minket a végső célponttól, ő pedig épp az apucijával rejtőzködött valahol Tallahassee-ben. Innen már nem volt visszaút.
Az egyetlen, ami valamelyest megnyugtatott a helyzetünkkel kapcsolatban, hogy Blondie és a többiek, akik nem harcra lettek kiképezve egy rejtett bunkerben húzták meg magukat, amit az ismeretlen holléte mellett még barátnőm hő-, mozgás- és nyomásérzékelő kamerái és detektorai védtek, hogy a Caudillo ne süthesse el a kedvenc trükkjét velünk: amíg a rajtaütő csapat harcban áll, addig a megfigyelőket szépen, csendben felrobbantja.  Emellett a szó szerint bombabiztos és - ahogy ők nevezték magukat - elpusztíthatatlan párost is sikerült valahogy visszazavarni Miamiba.
A szám sarka akaratlanul is megrándult, mikor az elmúlt időszak egyetlen örömteli eseményére gondoltam. Arra, hogy milyen aprócska volt Candy Willhez képest. Hogy a középső Benedict úgy állt barátnőm mellett, mint egy ugrásra kész, félelmetes testőr. És hogy milyen remekül, máris egymásra hangolódva tudták pontosan ugyanazt a hülyeséget mondani, méghozzá teljesen egyszerre. Tény, hogy valószínűleg ők ketten együttműködve egy halhatatlan kettőst alkottak Will veszélyérző képességeivel és Candy pajzsával, de az előbbit az utóbbi egyszer már így is remekül kioltotta. Sem Victor, sem én nem akartam, hogy a frissen egymásra talált párocska is besétáljon a halálzónába, így végül az erejük egymásra kifejtett negatív hatása volt a fő indok, ami meggyőzte őket, hogy másszanak vissza szépen a Blondie-ékhoz – meg lélektársam jobb ökle, ami igencsak életveszélyesen fenyegette meg az öccsét és a jövőre vonatkozó családalapítási terveit.
 - Ajánlom nekik, hogy tényleg Miami felé tartsanak – mormogta Vick, mire felkaptam a fejem. Nem is tűnt fel, hogy végig az elmém peremén figyelte minden gondolatomat, hogy szükség esetén leállíthasson, ha túlságosan is veszélyes vizekre kalandoznának.
 - Mi az, Bond, itt is felméred a helyzetet? – mosolyogtam rá tettetett vidámsággal. Ahogy óvatosan belepillantottam az ő fejébe – rám villanó tekintete biztosított afelől, hogy nála sosem lehetek eléggé az -, meggyőződhettem arról, hogy semmi olyat nem látott vagy hallott, amit el akartam rejteni előle.
Nálad sosem lehet tudni. – Kihallottam a hangjából, hogy csak oldani akarta a feszültséget, mégis ellenkező hatást ért el vele. A gyomrom még jobban összeugrott, a torkom összeszorult, a mellkasomra nagyon kellemetlen súly telepedett. Olyan, mint amit Matt kínzásakor éreztem, ám felnagyított kiadásban. Akármi is fog ma történni, semmi pozitív érzésem nem volt ezzel kapcsolatban.

2017. június 16.

A folytatás...

*félve előbújik rejtekhelyéről*

Sziasztok, drágáim!



Emlékszik még rám itt valaki? Tudjátok, én vagyok az, Riri, akinek egy éve - úristeneztderosszleírni - nem sikerült frissítenie a szívéhez legközelebb álló történetét. Ó, te ott hátul emlékszel? Ja, csak nyújtózkodtál...
Szavakkal el nem tudom mondani, mennyire, ezerszer és milliószor is megvárattam azokat, akik esetleg ennyi hosszú hónap után is hittek bennem, a folytatásban és abban, hogy ilyen közel a vége előtt nem fogom abbahagyni Shiny és Vick történetét - hiszen a csattanó még csak most következne, nem igaz? Mentségem az eltűnésre nincsen, csak kifogásaim, azaz az egyetem és a körülötte keringő szarságok. Legyen elég annyi, hogy az első félévem nagyon borzalmas volt minden téren, minden hónapban tetézte valami az azelőtti negatívumot, úgyhogy decemberre eléggé idegállapotban voltam, a vizsgaidőszakom """sikere""" pedig mindezt csak megkoronázta. A második félév pedig olyan gyorsan elröppent a sok kezdeti programmal, majd a nagyon hamar elkezdett tanulással, hogy mire észbe kaptam, már május lett és ismét vizsgaidőszak. Aki bővebben szeretne tájékozódni az elmúlt évemről, az itt és itt elolvashatja kálváriámat a személyes blogomon. :)

DE!

Nem ezért jöttem ide, hanem hogy elmondjam, a blog nem szűnik meg, a történet nem áll le, folytatódik és a nyáron be is fejeződik! Még van hátra egy vizsgám, amin ha szeret az isten, jövő héten átrúgdosnak, utána pedig ha minden igaz, nekem is kitör a vakáció, ami pedig egyet jelent azzal, hogy a naagy-nagy szenvedélyemnek végre újra hódolhatok. Ez annyit jelent, hogy július első hetében érkezik a folytatás - akcióval és egy hatalmas csavarral a végén -, utána pedig már csak egy kiegészítő novella és három fejezet van vissza a történet végéből. Ó, és meglepetéssel is készültem az epilógus utánra! ;)
Remélem, az út maradék részén is velem tartotok! ♥

2016. május 15.

Intro

Kellemes Pünkösd vasárnapot, drágáim! 


Elsődlegesen az érettségizőktől kérdezném: hogy érzitek, hogy sikerültek? Nehéznek találtátok őket? Van már eredmény? Feltétlenül írjátok meg - akikről tudtam, hogy idén mennek végzősként vagy előrehozottan, azoknak szurkoltam. :)
Hála az égnek, lehetek olyan szerencsés, hogy immáron a negyedik vizsgaidőszakom előtt állok, így amellett, hogy a napjaim jó részét végre otthon tölthetem - mondjuk 24 órából 20-at csak a szobámban -, megkezdődött a pokoli menet is. (A másodév végéről valaki egy tök élethű videót is szerkesztett még pár éve.) Az új fejezetet már elkezdtem írni - meg ki is töröltem azt, amit eddig megírtam -, ihletgyűjtés gyanánt viszont tegnap este egy videót is összedobtam. Aki ismer, az tudja, hogy nagy sorozatfüggő hírében állok, ezeknek az intróit pedig egyszerűen imádom (a Trónok harcáé az egyik legnagyobb kedvencem). És mint olyan, már többször elképzeltem, vajon a Catching Sunshine-é milyen lehetne, noha a múlt hétig nem találtam meg azt a tökéletes zenét, ami igazán beindíthatta volna a fantáziámat. Végül ráleltem, összeszedtem néhány Youtube videót, megvágtam őket, közben felfedeztem egy új lehetőséget a szerkesztőmben, és voilá, itt lenne Shiny és Victor történetéhez a végeredmény:


Nos, mi a véleményetek? ^^

2016. április 20.

Díj #11

Szép napot, drágáim!

Sajnos még nem fejezettel, hanem egy újabb díjjal érkeztem, hálásan köszönöm Faye Moonnak, hogy gondolt rám! :) Egyébként, ha az Isten is úgy akarja, talán hétvégén vagy jövőhéten tudom hozni a frisset, mert kivételesen se zh-m, se gyakorlat-túltengésem sem lesz. Egy biztos, ez lesz az eddigi legakciódúsabb és - szerintem - a legcsúnyább függővégű, szóval készüljetek! ;)


2016. április 12.

Díj #10 + versenyeredmény

Gyönyörű napot, drágáim! 


Sajnos még nem fejezettel jöttem, mert az utóbbi két hét lazítása után az egyetem újra belecsapott abba a bizonyosba, ráadásul a vizsgaidőszak is kezdődik egy hónap múlva, valamint az egy hónapig tartó, kötelező nyári gyakorlatot is szervezni kell, ehhez pedig nem igazán kapunk valami sok támogatást. (Egyik szobatársamnak valami olyan elérhetőséget és gyakorlatvezetőt adtak, aki 2014-ben elhunyt, egy barátnőmnek meg egy nyugdíjas otthon telefonszámával szúrták ki a szemét, szóval...) Mindenesetre azért próbálok mindennap legalább pár mondatot lepötyögni, mert már nagyon izgulok az egyre közeledő vég miatt. ^^
Ezúttal egy díjat hoztam, amit egy kedves blogger barátnőmtől, Leah Hope Eastbrooktól kaptam, ezúton is köszönöm neked, drága! :) ♥ Sajnos, akárcsak a Tükörképen, úgy itt is elmaradoztak az utóbbi időben a díjas bejegyzések kitevése, mert leginkább a fejezetekre koncentráltam, de igyekszem visszatérni a normális kerékvágásba. 

2016. március 28.

Újratöltés 4.

Gyönyörű húsvét hétfőt, drágáim! 
Mindenkinek utólag is kellemes ünnepeket kívánok, mára pedig a lehetőségekhez kevés locsolót. (Nyugtasson titeket az a tudat, hogy nálam biztos kevesebb locsolótok lesz, ugyanis a Pokémon Mester Képző kolijában úgy 20-25 vödör vízzel rontanak rá a lányszobákra húsvét hétfőjének estéjén.  :D) Hogy telt nektek a szünet? Ki tudtátok pihenni magatokat valamennyire?
Ígéretemhez híven itt lenne az új novella a történethez, amiben a legelsőhöz hasonlóan szintén szemszögváltás történik: ezúttal Candy nézőpontját olvashatjátok. Nekem ez az Újratöltés a személyes kedvencem, remélem, nektek is tetszeni fog! ^^
(Mivel Candy figyelemzavaros, hiperaktív és hiperérzékeny, ezért direkt vannak összefüggéstelen, össze-vissza gondolatmenetei, próbáltam ezzel jobban érzékeltetni, hogy valóban az ő fejében vagyunk és nem uralkodott el rajtam a Sunshine-stílus írás alatt. Aztán majd meglátjuk, ez hogy sikerült.)
A következő részt igyekszem hamar hozni, a vége pedig már nagyon közel van, hiszen már csak 3 fejezet, epilógus, az utolsó Újratöltés novella, illetve egy epilógus utáni extra tár van hátra! 

Ölel titeket,
Riri

Ha valaki nem olvasta volna az előző fejezetet - ami ennek is az előzménye - az alábbi linken bepótolhatja.

Tartsd meg Candyt!


- She's dancing with strangers
She's falling apart
Waiting for Superman to pick her up
In his arms - 

Daughtry - Waiting for Superman
- Helló!
- Szia! – kaptam fel a fejem vidáman a kézmosásból, szemöldököm azonban rögtön ráncba szaladt, mikor egy túlságosan férfias hangú nő helyett egy kopasz, nálam majdnem kétszer nagyobb, dagadó karizomzatú férfival találtam szembe magam.
Tudhattam volna, hogy nem kellett volna megállnom tankolni, de a forgalmas benzinkút jó ötletnek tűnt. Mégis ki kezdene ámokfutó lövöldözésbe egy tűzveszélyes helyen, ami ráadásul televan civilekkel? Azt persze nem kalkuláltam bele a dologba, hogy azok a pasik, akikkel együtt dolgoztam, igazi őstulkok voltak és fittyet hánytak a tényre, hogy a női mosdóba nem lenne bejárásuk. Bár a Rubinvörös egyik vezető táncosa voltam, információszerzés miatt majdnem minden éjjel lehúztam ott egy műszakot, szóval igazán hozzászokhattam volna ahhoz, hogy a legtöbb férfi egy szemétláda. De akkor is vannak bizonyos határok, amiket…
A nyakamra szoruló, vastag lánc – Nem rottweilerekre adnak ilyeneket? – és az idegen ördögi vigyora – Heath Ledger Jokere elbújhatott mellette – visszaterelte csapongó gondolataimat a valóságba. Bal keze a vállamat szorította, értetlen arckifejezése, erősödő fogása és a pajzsom alig látható fel-felvillanása jelezte, hogy akármilyen savant erő birtokában is volt, az rajtam nem hatott. Akárcsak a fizikai támadásokat, eséseket, baleseteket, úgy a kontaktussal járó képességeket is képes voltam blokkolni, s mint megannyi más alkalommal, most is hálát adtam az égnek ezért. Elégedetten mosolyogtam a fickóra, akinek mindössze elfehéredő ujjaiból állapítottam csak meg, hogy ha a pajzsom nem lenne, már gazdagabb lehetnék egy törött vállal. Csak a tapintást éreztem, az egyre növekvő nyomást – a fájdalom azonban elmaradt.
A mama mindig azt mondta, isteni szerencsém volt, amiért ahhoz nem kellett külön kontroll, hogy az erőm megvédjen, a tudatalattim mindent lerendezett helyettem. A hiperaktivitásommal járó figyelemzavarral még így is képes lettem volna kinyíratni magam a legegyszerűbb helyzetekben is, például ha halálos nyugalommal egy autó elé sétálok. Azonban ahhoz már az én irányításom kellett, hogy mindezt a védelmet másokra is kiterjesszem, váratlan helyzetekben viszont még így sem tudtam elég gyorsan reagálni…
Összerezzentem, torkomba keserű epe gyűlt, mikor eszembe jutott a torzó, ami Leilából maradt. Összeégett test, leszakadt végtagok, a fekete bőrön átszúródott csont, félig lerobbant fej, a semmibe meredő szemek. És az emlékhez mások is csatlakoztak: kétszáz ártatlan ember, akik azért haltak meg, mert egy menekülő triád örökösnővel utaztak egy repülőn. Milyen ironikus, hogy pont belőlem lett végül a Caudillo tűzszerésze, a legjobb bombaszakértője. Azé a férfié – Az volt egyáltalán? –, aki először a szárnyai alá vett, most azonban gondolkodás nélkül megöletett volna, magasról téve a papának tett esküjére. (Nem mintha egy halott ember behajthatott volna rajta bármit is.)
Alig láthatóan megráztam a fejem, megpróbáltam kitisztítani a gondolataim. A hűvös nyugalom hirtelen szállt meg, az engem megölni próbáló férfi számára alig egy-két másodperc lehetett, amíg én lefolytattam magamban összefüggéstelen gondolatmenetem. Azonban a hülyeségeim elmúltak, mintha a fejemben lévő forgalmi dugó okozóját elvontatták volna, a gondolatfoszlányaim pedig szép, rendezett, egyenletes sorokban haladhattak volna tovább.

2016. március 14.

20. lövés

Drága olvasóim!


Az új félévet megkezdve, zh-któl megterhelve, a négynapos hétvége utolsó napjára megérkeztem a fejezettel! Kezdek hozzászokni, hogy hiába hajtogatják azt a felsőbb évesek, hogy majd a következő félév könnyebb lesz, rohadtul nem lesz az, sőt! De nem panaszkodni jöttem ide, a lényeg, hogy a helyzet továbbra sem változott: életem nincs, időm nincs, de azért próbálok írni. Ma pedig végre kész lettem. Hihetetlen, hogy már alig pár fejezet van csak vissza egy több mint két éve futó történetből! :)
Igazából nem is fűznék hozzá sok mindent, talán csak két dolgot:
1.) Ne öljetek meg!
2.) A következő ismét egy Újratöltés novella lesz, a személyes kedvencem, már nagyon-nagyon várom, hogy írhassam! ^^ Előreláthatóan jövő héten jön, ugyanis néha állatorvosin is van szünet.
Jó szórakozást, és tudjátok, csak a szokásos: mindenki véleményére kíváncsi vagyok! ^^

Ölel titeket,
Riri
___________________________________________________________________________

- Stealing comes with practice
Lying comes with ease
But neither one is faster
Than falling to your knees –

Nickelback - Kiss It Goodbye
- És képzeld, elmentünk egy igazi vízeséshez, esőkabátot is kaptunk! Olyan hangos volt! A Ni… Ni…
- Niagara – segítettem ki töprengő kishúgomat, akinek erre felderült az arca, vidáman csapta össze két tenyerét.
- Igen, az!
- Nagyszerű! – A mosolyomat annyira műnek és erőltetettnek éreztem, féltem, hogy Honeynak is fel fog tűnni. Nem láthatta ölembe rejtett, remegő kezeimet és egyfolytában járó lábaimat, de mintha még így is kiszagolta volna, hogy valami nem okés – többször is afelől érdeklődött, hogy velem mi van. Sokkal többször, mint azt lelkes élménybeszámolója indokolta volna.
A Montrose család a vészhívásom után Kanadába menekült, néhány Torontóban élő ismerősnél húzták meg magukat. Végül Jeff és Julie úgy döntöttek, valahogy megpróbálnak engem megtalálni, hiszen heteken keresztül nem adtam magamról semmilyen életjelet. Így kötött ki Honey nevelőapja ismét a halálzónává alakult Miamiban, majd talált rám nem sokkal később a Zafírkékben. És most az ő ötlete volt az is, hogy egy védett vonalon beszéljek videóhívással a húgommal, mert harminchat órája ez volt az első alkalom, hogy – viszonylag – nyugodtan ültem a fenekemen és nem törtem el semmit, ami a kezem ügyébe kerül – ebbe többek között egy szerencsétlenül járt ügynök egyik alkarcsontja is beletartozott. 
Nem emlékszem az első és egyetlen horrorfilm címére vagy eseményeire, amit tizenéves koromban Lottie-val megnéztünk, de az még mindig élénken élt bennem, milyen érzések kavarogtam bennem a pörgő képsorokat látva. A gyomrom végig összeszorult, a mellkasom feszített, a torkom olyan szűk volt, hogy nyelni alig tudtam. A végtagjaim remegni kezdtek egy-egy ijesztő jelenetnél, és legszívesebben végig eltakartam volna a szemem, ahányszor az ismeretlen főgonosz árnyéka megjelent.
A Caudillo előtt állni pontosan ilyen volt.
Az agyam képtelen volt elraktározni az emlékeket, csak képkockák villantak fel a szemem előtt újra és újra, melyek jeleneteit csontig hatoló rettegés követte. Nem tudom, mi rémített meg jobban: hogy bérgyilkosi pályafutásom évei alatt sosem féltem, nem hogy ennyire, vagy hogy mindezt egyetlen, arc nélküli ember váltotta ki belőlem. Vagy az, ahogy ezt a félelmet gerjesztette bennem. 
Nem akkor rémültem meg, mikor a Matt irodája falába rejtett összes fegyver előbukkant és ránk szegeződött. Az eldördült lövésektől sem rettentem meg, kihúzott derékkal, magasra emelt állal vártam a halált, ami nem jött el, mindössze néhány golyó súrolta az egyik combom, a két karom, a nyakam és a homlokom. Mellettem sem Morgan, sem Georgie nem tört meg, a mester tolvaj bár megremegett az alkarjából szivárgó vér láttám, és kicsit talán el is sápadt, mégis büszkén tartotta magát. Minden telepatikus és elektronikus kapcsolatot elvágtunk, így bármiféle lehetséges segítségnyújtás nélkül néztünk farkasszemet egy férfival, akinek Morgan megjegyezte, mennyire gyáva alak, amiért árnyékok mögé rejti az arcát.
A Caudillo erre csak nevetett.
Aztán kivetített nekünk három képet. Fogalmam sincs, hogy a másik két személy, a tizenéves fiú és a középkorú nő kik lehettek, de biztos, hogy pontosan olyan értékesek voltak Georgina és Morgan számára, mint az az alak nekem, akinek a fényképe harmadikként jelent meg a monitoron. Ha abban a pillanatban, mikor a kishúgom arcát megláttam, a volt főnököm élőben lett volna előttem, nem törődtem volna a következményekkel, az életére törtem volna. Nagyon hosszú és nagyon fájdalmas halált terveltem ki számára, a mellettem megfeszült testű társaim tekintetéből kiolvastam, hogy az ő fejükben is hasonló gondolatok kavarogtak.
Mint minden más, Honey biztonsága és névtelensége is csak egy hazugság volt a Szövetség tökéletesen felépített rendszerében. Azonban mindez legalább rávezetett arra, hogy a Caudillónak, sőt, valószínűleg az összes többi államvezetőnek volt valamilyen fegyvere, amit a katonáik ellen fordíthatott. Mint a kishúgom. Vagy a fiú és a nő. És így értelmet nyert számomra, miért mosolygott Matt a halála előtt: olyan ember tette volt ez, akinek már nincs mit veszíteni, mert már nincs semmi, ami ehhez a világhoz kötné. Ellentétben a halál másik oldalával.