2018. február 19.

Epilógus

Gyönyörű szép napot, drágáim!


Hihetetlen, de ez is eljött, elétek tárhatom a Catching Sunshine epilógusát. Ám még nem búcsúzom, arra és a végtelenbe és tovább tartó ömlengésekre hozok majd külön bejegyzést, ráadásul készültem egy különleges Extra tárral is, amit jövő héten olvashattok. Viszont addig is íme, itt lenne az utolsó felvonás Sunshine Rodriguez és Victor Benedict macska-egér játékából. 
________________________________________________________

- Eres todo lo que necesito
Con tu amor sé que puedo abrir un camino
Pues hoy llegaremos donde nunca te animaste a vivir
Yo siempre estaré ahí* – 

Rachel Platten, Diego Torres
- Siempre Estaré Ahí
Egy évvel később

Sanghaj egyik kikötő menti, szegényebb ipari kerületében mindennek hal és olaj szaga volt: az embereknek, a kirakodott áruknak, az utcán pöfögő, tizenöt-húszéves csotrogányokból felszálló füstnek és nekem is. Lassan másfél órája hasaltam egy magasabb bérház tetején, nagyjából százötven méterre a helyi rendőrségi épülettől. A várakozás dögunalmas idejét pedig nemigen lehetett mással elütni, mint beszélgetéssel – még úgy is, hogy a partnered hat szinttel alattad, az utcán nyüzsgő tömegben próbált láthatatlanná válni.
 - De ha egyszer tényleg furcsán viselkedik – könyököltem felállított mesterlövészpuskám mellé. Hiába szuggeráltam a távcsövét és néztem bele minden fél percben, semmi változás nem történt.
 - Nem akarom hallani a részleteket – jött a válasz a fülembe rejtett, testszínű, icipici fülhallgatóból.
 - Akkor se jött utánam, mikor a tegnapi megérkezésünk után bejelentettem, hogy elmegyek lezuhanyozni. Mégis melyik pasi ne értené a célzást?
 - Lehet nem volt hozzá kedve. – Az illető kezdte kényelmetlenül érezni magát, ha magam elé kaptam a puskámat, még azt is láttam, ahogy feszengve a karját kezdte dörzsölgetni.
 - Nem érted, Victornak mindig van hozzá kedve. Még akkor is…
 - Jézusom, Shiny, befejezted? – A szél hirtelen feltámadt körülöttem, egy jó adag port és további hal és olaj szagot fújt felém. Ez volt Bree verziója arra, hogy kuss legyen. És jelen helyzetben egy szemrehányó pillantást is jelentett, amit a beolvadása miatt nem küldhetett felém.
Mindketten tudtuk, hogy a hisztivel valójában az idegességemet és a türelmetlenségemet akartam leplezni, ami az idő múlásával kellemetlenül megnőtt. Más volt hat órát várakozni a társaddal egy biztonságos fedezékben és megint más egyedül, rejtekből végignézni, ahogy őt elfogja a rendőrség egy olyan országban, aminek nem volt kiadatási egyezménye az Államokkal.
 - Nekem lenne egy tippem – kapcsolódott be a beszélgetésünkbe csapatunk utolsó nőtagja. A kellemes, mély hang Melissa Bennett-hez, Jackson feleségéhez tartozott, aki hozzám hasonlóan egészen körülményes úton jutott el idáig, és aki jelenleg a szomszédos utcában, egy fehér furgonban, monitorok sokaságával körülvéve figyelt minket és mindent, ami körülöttünk történt. – Viszont van egy kis gondunk is. Valaki hívta az Állambiztonságot.
Semmi jót nem jelentett a teleszkópom keresztjében felbukkanó három, fekete, sötétített üvegű terepjáró, amik egymás mögött parkoltak le a rendőrség előtt. Az elsőből egy öltönyös alak szállt ki, akit több fegyveres követett az épületbe, néhányan a bejárat előtt maradtak őrködni, a maradék pedig az autók mellett várakozott.
 - Hölgyeim – szólalt meg Bree, miközben lassan közelebb araszolt az új társasághoz -, azt hiszem, kezdhetjük.

Hét hónapja voltam tagja az FBI-nak, azonban a nyomozásba csak négy hónappal ezelőtt tudtam bekapcsolódni, ugyanis a Margery által emlegetett testhezálló feladat jóval több kiképzést követelt, mint elvégezni az Akadémiát. A Quanticóban töltött idő meglepően hamar elrepült és sokkal jobban élveztem, mint amire számítottam. A fizikai felkészítés, a fegyverekkel való bánásmód elsajátítása könnyen ment, hiszen túl sokat már nem volt mit tanulnom, leginkább arra szolgált, hogy a nyolchétnyi kényszerpihenő után visszarázódjak a csúcsformába. Ám az elméleti rész már igazi kihívásnak tűnt, a rengeteg tanulnivaló mellett meg kellett értenünk, milyen vékony volt az a határvonal az legalitás és illegalitás között, amin a Szövetségi Nyomozóiroda mozgott, és ami sok esetben akár el is mosódhatott. Mindenféle hadműveleteket vettünk át, hol elméleti szinten, hol a gyakorlatba ültetve, együtt kellett dolgoznunk azokkal az elemzőkkel, akik terepi munka helyett a főhadiszállásról segítették a munkánkat. Amíg bele nem rázódtam a ritmusba, remekül elszórakoztam azon, milyen könnyen alakulhatott ki rivalizálás még diplomás és kimondhatatlan nevű PhD-val rendelkező emberek között is, amint újra iskolai környezetbe kerültek. Márpedig ha a közös munka véget ért, a terepi és elemző tanoncok úgy fújtak egymásra, mint gimnáziumban a sportolók és a stréberek. A társaimmal együtt én is beköltöztem a kollégiumba – szerencsére Victort a felfüggesztése alatt felkérték előadónak, így néha el tudtam szökni a quanticói albérletébe -, volt egy tanulócsoportom, együtt hosszú órákat töltöttünk a könyvtárban a különböző tesztekre készülve, esténként összeverődtünk valamelyikünk szobájában, napközben egy-egy rosszul sikerült előadásra panaszkodtunk, vagy a bizarr menzás kaján finnyogtunk. Még ha csak rövid időre is, de megkaptam azt az egyetemi élményt, amiről végzős koromban álmodoztam. A Szövetségnél kialakult bűnözői logikám pedig hasznosnak bizonyult a szimulált gyakorló bevetéseink során, mert előre ki tudtam kalkulálni, hogy a rossz fiúkat játszó ügynököknek mi lesz egy-egy lépése. Kivéve, ha Victort rakták be fegyveres túszejtőnek valahova. Mivel túlságosan jól ismert engem, könnyen kitalálta, hogy egy helyzetnél mire számítok és mit tennék, így rendesen megizzasztotta a csapatot, aminek tagja voltam, kezdetben az is előfordult, hogy éles helyzetben elvesztettünk volna valakit magunk közül.
Az általam kivégzett ügynökök aktáiból – összesen huszonkilenc – már tisztában voltam azzal, hogy az FBI teljesen ellentétesen tekintett az embereire, mint amit a Szövetségnél megszoktam. Ott mi csak egy csapat feláldozható gyalog, esetleg némileg erősebb sakkfigura voltunk egy olyan játékban, amiben bárkit lehetett pótolni. A Nyomozóiroda ügynökei bár tudták, hogy mibe keveredhetnek egy-egy nyomozás alatt, mégis inkább az életben maradást tartották szem előtt; ha egy akció sok áldozatot kívánt, a vezetője inkább visszahívta az embereit. Amikor mindezt felfogtam, a huszonkilenc élet súlya olyan hirtelen szakadt a nyakamba, hogy Victornak egy hetébe telt, míg összekapart. Azt a hét napot máig homályosan tudtam csak felidézni: hol saját magamat ostoroztam, hol az ágyban fekve bámultam a plafont, és rémlett, hogy néhány, a közelünkben lakó, megcsonkított családhoz még el is mentem, hogy saját szememmel is lássam a következményeket. Miután a harmadik ilyen alkalom után lélektársam rajtakapott, a képességét bevetve tiltotta meg, hogy ilyen mélységig emésszem magam. Ha ő nem lett volna végig mellettem, valószínűleg abba az életemet átértékelő hétbe belerokkanok. Amiket akkor mondott nekem, nem feltétlenül volt mind pozitív, hiszen semmi előnyöm nem származott volna abból, ha fényesíti az igazságot, amivel úgyis mindketten tisztában voltunk. De a szavai gondolkodásra sarkaltak, ami pedig cselekvésre ösztönzött. Belevetettem magam az Akadémiába, öt hónap alatt lassan változni kezdtem – megnyugodtam. Még ha az élet pörgött is körülöttem és mindennap tartogatott valami újdonságot, hozzáadott kicsit alakuló szemléletemhez. Végre biztonságban éreztem magam akkor is, ha egyedül voltam egy idegen közegben.
Mikor Denverbe visszatérve büszkén mutattam meg Margerynek új FBI jelvényemet, ő csak faarccal gratulált, aztán közölte, hogy addig nem akar újra látni, míg nem voltam képes álmomból felverve is ötszáz méterről kilőni egy repülőgépablak mögött mozgó célpontot. Mire egyáltalán felfoghattam volna, hogy ez mégis mit takart, a tengerészgyalogság egyik kiképző támaszpontján, tizenkilenc tagbaszakadt mesterlövész tanonc mellett találtam magam. Ők voltak a katonaság leendő elitjeinek elitjei, csak néhány százalék jutott be és még kevesebb végezte el a programot. Én már a végső fázisban állók közé kerültem, és pontosan tudtam, hogy Hale keze nem volt elég hosszú ahhoz, hogy mindezt elintézze – valaki magasabb szintről szervezhette ezt meg, mert a követelményekhez képest túlságosan is kilógtam. Először is: nő voltam, a szabályzat szerint pedig csak olyan férfiak vehették részt a kiképzésen, akik tizennyolc és huszonnyolc év közöttiek voltak, valamint rendelkeztek minimum gimnáziumi végzettséggel. Az esetemben stimmelt a kor, a tény, hogy hibátlan látással rendelkeztem és az Akadémián nyújtott teljesítményem alapján megfeleltem a fizikai tréning kitételeinek – némi, a két X kromoszómámból fakadó engedménnyel. A Szövetségnél megtanítottak minket búvárkodni, ejtőernyőzni és a létező összes típusú fegyverről szereztünk ismereteket, így az előéletem miatt további pontokat pipálhattam ki a képzeletbeli listám, ami miatt végül engedélyezték az ittlétem. A kiképzőnk nem kérdőjelezte meg a jelenlétem - bár állandó középpontja voltam a radarjának -, míg tizenkilenc új kisöcsém és nagytestvérem azt találgatták, milyen varázslat útján pottyantam közéjük.
Így vette kezdetét három hónapnyi** kikészítő szenvedés, mely végén mesterlövésznek hívhattam magam. Nem akartam elképzelni, hogy engem vajon a parancsnokok minek nevezhettek, ha a többieket állandóan lekislányozták, mindenesetre nem kezeltek nőként, sokkal inkább csenevész tinédzserfiúként. Napi tizenkét órában, heti hét nap gyepáltak, szívattak és gúnyoltak minket, a félúti egyszeri kimenő alkalmával egészen elképesztő élmény volt Victorral lenni, mert már tőle is vagy ordibálást, vagy haveri viselkedést vártam – felszabadító volt, hogy negyvenöt nap után valaki a nőt látta bennem. Ő persze remekül szórakozott azon, hogy a mindennapi viselkedését is úgy fogadtam, mintha hercegnőként bánna velem.
A három hónapot három részre osztották. Az első harmadban leginkább a technológiai dolgokra fókuszált, digitális fotókat elemeztünk, műholdas kommunikációról tanultunk. A másodikban a tökéletes beolvadást kellett elsajátítanunk, a felderítést gyakoroltuk és azt, hogyan szivárogjunk be az ellenség területére anélkül, hogy észrevegyenek minket. Az utolsó hónap a mentális fókuszról és a tökéletes lövésekről szólt. Hiába örököltem apámtól jó géneket és kiváló érzékeket ehhez, amit aztán a Szövetségnél maximumra fejlesztettem, itt a képességeim középszerűnek számítottak. Amellett, hogy Margery kérésének megfelelően hatalmas távolságokból tanultam meg kilőni szinte bármit, a tréning alatt kénytelen voltam állandó fegyelmet gyakorolni. Ha a kiképzőnk negyed órán keresztül, torkaszakadtából kiabált velem és fenyegetett azzal, hogy erővel fog kihajítani a támaszpontról, nem vághattam arcon és hagyhattam ott sértődötten az egészet. Nemcsak azért küldtek ide, hogy olyan kiváló lövész legyek, ami vált belőlem, hanem hogy a forrófejűségemet minimalizáljam éles helyzetekben.
Mire letelt a három hónap, a világot méterekben láttam és kimeríthetetlen mennyiségű disznó viccet tanultam. Valamint szereztem tizenkilenc olyan bajtársat, akikre tudtam, hogy akármilyen szorult helyzetekbe is kerüljek a jövőben, őket bármikor hívhattam.

Mikor visszakerültem az FBI-hoz, tagja lettem egy állandó csapatnak, amely rajtam kívül a Bree-Jackson-Victor triumvirátusból és Melissából állt. Mint az utóbbiról kiderült, leánykori nevén Gambinónak hívták, olasz származása mellett a nagybátyja nem kisebb szervezetet vezetett, mint Cosa Nostrát. Erről egyedül Margery tudott – Bree és Vick alaposan meglepődött, mikor fény derült a titokra -, a kettős ügynök Jacksonon keresztül az FBI kényes adok-kapok kapcsolatban állt a maffiával, végül pedig a feleségét is beszervezték valahogy. Egyszerre kezdtük az Akadémiát, gyakorlatilag ő volt az öt hónap alatt szerzett első barátom. Alacsony, napbarnított bőrű nő volt balerina alkattal és éles, Natalie Portmanre emlékeztető arcvonásokkal, amihez ijesztően jó logikai és problémamegoldó tehetség párosult, imádta a kisebb-nagyobb rejtvényeket, rejtélyeket. Emellett képessége megengedte neki, hogy bármilyen anyagot megolvasszon. Férje fémmanipuláló erejével együtt dinamikus duót alkottak, az együtt töltött évek és két kislányuk az élet minden terén összekovácsolta őket. Jacksonról kiderült, hogy az esetlen humorzsák álarca mögött egy tíz nyelven beszélő, éles eszű ügynök bújt, aki félelmetes profilozói tehetséggel rendelkezett: a legkisebb nyomból is ijesztően pontos leírást adott az elkövetőről. Bree Jones pedig képes volt elvezetni bármilyen járművet, legyen az luxushajó, leselejtezett, második világháborús tengeralattjáró, tank, vadászgép vagy jumbo jet. De nem ez volt a legelképesztőbb, ami kiderült róla: ha nyers viselkedése mögé néztem, a maga ironikus, bizarr módján egy újabb barátnőt találtam. A kapcsolatunk vég nélküli beszólásokból, egymás cikizéséből, elmélyült tetőtéri borozgatásokból és a másik kritizálásból állt, nehogy bármelyikünk egója is elszálljon. Ha egy-egy vitánk elhúzódni látszott volna, Melissa anyai szigorral lépett közbe. És ha mi hárman összefogtunk, Jacksonnak és Vicknek esélye sem volt. Mi öten már a legelső naptól fogva remek csapatot alkottunk.
De hogy kiállt az egész mögött?
Ferdinand Bolton, az FBI igazgatóhelyettese. Ez volt a legmagasabb pozíció, amit ügynök elnöki kinevezés nélkül elérhetett, a mi szerencsés esetünkben pedig pont egy savant férfi töltötte be. Az ő közbenjárásával tudott egykori bűnöző bagázsunk felszívódni, miatta kerültünk be Melissával az FBI-ba, ő intézte el a halálomat és a tengerészgyalogos kiképzésemet is. Mindez, mint kiderült, egy nagyobb terv része volt, aminek ismertetésére Margery szerint még nem álltunk készen.
Viszont abban mindketten biztosra mentek, hogy a képességeinket mind az öten maximálisan, sőt, azon túl is ki tudjuk használni. Bár még mindig nehezen ment, de vészhelyzet esetén, egyszeri alkalommal már mindössze két másodperc alatt képes voltam Victort is magammal teleportálni nagyobb távolságokra. Ugyan a további próbálkozások már nagyon kimerítettek, mégis hasznos adunak bizonyult. Emellett a robbantásainkon is dolgoztunk, ennek neheze az volt, hogy csak tárgyakat szedjünk molekuláira egy egész ház helyett és egyelőre csak kevés alkalommal jártunk sikerrel. Mindenesetre minden alkalommal elképesztő érzés volt átélni, hogy energiáink összekapcsolódtak és kivetültek, akár valami bizarr tűzijáték.
Jelenleg a Szövetség ellen folytattunk nyomozást. Legelső célpontunk Kalifornia és az ottani hálózat feje, az Angyal volt. Ezért kötöttünk ki Kínában, ugyanis összeállt egy itteni, nagyobb bűnbandával. Sanghajig követtük az ideküldött embere nyomát, de az kiszagolt minket, elintézte a kapcsolattartóját, majd kihívta ránk a rendőrséget, mikor mi a hullához értünk. A „mi” Victort és engem takart, lélektársam beáldozta magát azért, hogy én elmenekülhessek és elkaphassam a célpontunkat. Végül csak az előbbit sikerült véghez vinnem.
Mindannyian álnéven érkeztünk, a rendőrség pedig elvileg talált valamit, ami szerintük nyomós indok lehetett, ami miatt egy amerikai újságíró elintézett egy kínai nőt. Hiába jelent meg Jackson álruhás ügyvédként, ő se tudott többet elérni, a kihívott Állambiztonság pedig csak még tovább bonyolította a dolgot, ugyanis az Angyal valamilyen úton-módon velük is kapcsolatban állt. És ha sikerül nekik elszállítani Victort Pekingbe, nincs az az ismeretség, amivel egy évnél hamarabb ki tudtuk volna őt hozni az ottani börtönből.
Így most a diplomáciát félretéve várakoztunk, hogy a megfelelő pillanatban lecsaphassunk.

 - Mozgás van – figyelmeztettem Bree-t, míg követtem őt a távcsövemen keresztül. Épp akkor szívódott fel, mikor az öltönyös állambiztonságos fickó telefonálva kirontott az épületből, majd eltűnt az egyik terepjáróban. Valószínűleg nem akarta, hogy a rendőrségen bárki is kihallgassa a beszélgetését. – Ki van a vonalban? – kérdeztem Melissát. Bár a sanghaji rendszerekbe Jackson közbenjárásával jutott be, hívások lehallgatásában egyedül is profi volt.
 - Vajon ki? Új barátunk, Brandt. – A Szövetség tag, aki miatt Victort elfogták.
 - Majd én elbeszélgetek vele. – Bree bejelentésére az utca túloldalán az egyik rendőrautó füstölni kezdett, egy másiknak pedig kirobbantak a kerekei. Amíg az ügynöknő a környéket járta, miniatűr bombákat helyezett el néhány ponton, ezek aktiválódása a fegyveres állambiztonságosok figyelmét most magára vonta, kettő kivételével mind elindult a hangzavar irányába. A megmaradt őröket könnyen, hangtalanul ütötte ki, majd bemászott az autó tetőablakán. – Hali! – köszönt erőltetett vidámsággal. – Mindketten tudjuk, hogy azt le szeretnéd tenni.
 - A hívás megszakadt – nyugtázta Melissa Bree javaslatának teljesülését.
 - Brandt ezek után bármikor itt lehet – néztem körül a környéken. – Ilyen könnyen nem fogja hagyni, hogy lelépjünk.
A szőke ügynöknő és az öltönyös nagyfőnök kölcsönösen, higgadt hangnemben fenyegetőztek egymással. A rendőrség ajtaja kinyílt és Jackson lépett ki rajta, a háta mögé bökve jelezte, hogy megkezdték Victor elszállítását. Melissa eddig a kihallgató szobába zárva tartotta, nehogy a kínaiak hamarabb intézkedni kezdjenek, de most, hogy a terv beindult, már ki kellett engednie. Abban a pillanatban, hogy három újabb alakot vettem észre az üveg bejáratnál, Mel felkiáltott.
 - Shiny! Lövész! Kilenc óránál!
Nyomban irányba kaptam a fegyverem, és bár kiszúrtam egy alakot háromszáz méterre, túlságosan takarásban volt ahhoz, hogy hatékonyan le tudjam szedni.
 - A francba! – káromkodtam, majd a puskámat hátrahagyva indultam el, hogy szemtől szemben végezzek vele.
Az épületek közel voltak egymáshoz, még a képességemet sem kellett túlzottan bevetnem, hogy átugorjak egyik tetőről a másikra. Az adrenalin zubogott az ereimben, méterről méterre hajtott, egyre közelebb kerültem a célponthoz. Másodpercek múlva hangtalanul teleportáltam mögé, majd bakancsommal nagyot dobbantva hívtam fel magamra a figyelmét.
Pisztolyt rántva fordult meg, ám én sem jöttem fegyvertelenül és gyorsabb voltam nála. Mielőtt lőhetett volna, a saját, már kezemben tartott, hangtompított maroklőfegyveremmel homlokon lőttem. A golyó pont középen találta el, élettelenül, dőlt oldalra, a megismerésem miatti döbbenet örökre az arcára fagyott. A feladatunk az volt, hogy megakadályozzuk a kapcsolatfelvételt az Angyal és Kína között, a holtak pedig már nem kötöttek semmilyen üzletet. Engem leszámítva.
 - Elintézve – tájékoztattam a lányokat, majd visszateleportáltam az eredeti helyemre.
 - Ami ezután történik, azt nyugodtan kenhetitek Brandt-re – tért időközben Bree a lényegre. – A holttestét és a puskáját megtaláljátok a tetőn. Ő elviszi a balhét, ti nem kerestek minket, mi pedig nagyvonalúan nem mondjuk el Pekingnek, hogy kettős ügynököt játszol. – Bár nem láttam, sejtettem, hogy a szőke ügynök az ajánlat mellé elővette az igen meggyőző és ijesztő mosolyát, ami az emberekből általában hasonló reakciót váltott ki, mint Victor acélos tekintete. Senki sem szeretett egy pszichopata módjára vigyorgó nővel vitába szállni.
Lélektársamat már az utcán vonszolták végig a terepjárókhoz. Abban a pillanatban, hogy vállon lőttem az őt kísérő két őrt, kitört a káosz. Bree kilökte új barátját a kocsijából, a jármű fedezékében támadta a többi állambiztonságost, miközben Jackson beugrott mellé. Mikor Vick végleg kiütötte a kísérőit, apró teleportálásokkal vetettem le magam az utcára. Távolról senkinek nem tűnt fel, hogy megszakadtak az ugrásaim, ezzel egyidejűleg a szabadesés következtében növekvő sebességemet jelentősen le tudtam csökkenteni.
Két társunk biztonságban elhajtott, az őket üldözőbe vevő rendőrök útját egy, a semmiből előkerült, Melissa által vezetett fehér furgon vágta el annyi időre, hogy eltűnhessenek valamelyik mellékutcában. Eközben én a második terepjáró sofőrjét ráncigáltam ki a volán mögül, majd erőteljesen fejbe vágtam a puskám végével. Victor pont akkor ért oda hozzám, mikor megkerültem az autót és kiütöttem az egyik rátámadni készülő fegyverest.
 - Gyere, tűnjünk el innen – toltam a kocsi felé, de meglepő ellenállásba ütköztem.
 - Add ide a pisztolyod!
 - Mi?
 - Add ide azt a rohadt Glockot! – Fel se tudtam fogni, máris kicsavarta a kezemből a fegyvert, majd úgy ahogy volt, civil ruhában, még mindig megbilincselt kézzel visszarohant a rendőrséghez.
 - Mégis mit csinálsz? – ordítottam utána.
 - Visszaszerzem a jegygyűrűdet! – kiáltotta vissza.
Ledermedtem. Az utóbbi időben furcsán viselkedett. Sokszor kaptam rajta, hogy elgondolkodva bámult rám, mélyenszántó gondolatai voltak arról, hogy milyen hirtelen és folyamatosan változik az életünk és ezért fontos benne az állandóság. Nem mindig vette a lapot a flörtölős vicceimre, néha egészen távolságtartóan, máskor tőle túlságosan eltérően, idegesen viselkedett. Egy alkalommal komplett sztriptízt vágtam le előtte, de olyan elmélyülten nézegetett valamit a telefonján, hogy fel se tűnt neki. Mikor sértődötten számon kértem rajta, mi volt az, inkább összetörte a készüléket, minthogy megmutassa. Vajon mindez… emiatt volt? Ahol bennem eddig a viselkedése miatti frusztráció vert tanyát, most hirtelen melegség költözött. Meg akarta kérni a kezem!
 - Indulás! – húzott ki parancsoló hangja az álmodozó transzból.
Időközben a rendőrfőnök és egy társa jelentek meg megnézni, mi okozhatta a hangzavart és a felfordulást. Victor nemes egyszerűséggel rájuk ugrott, pisztolyával bokán, gyomron, karon, nyakon és arcon vágta őket, míg eszméletlenül el nem terültek. Gyors motozásba kezdett, végül az egyikük zakójának belső zsebéből kihúzott egy apró, fekete dobozkát.
 - Siess! Gyerünk! – kiabált rám újból, miközben a kocsi felé rohant. Az ajtón újabb rendőrök özönlöttek ki. – Húzzunk innen!
Többször nem kellett figyelmeztetnie. A terepjárót megkerülve bevetettem magam a vezetőülésre, a kerekek már csikorogtak, mikor lélektársam beesett mellém, az ajtót már menet közben csapta be maga után. Mielőtt a kínaiak felfoghatták volna, hogy elmenekültünk, már rég háztömbökkel arrébb jártunk és az árulkodó autótól is megszabadultunk.

xxx

 - Bízz bennem, oké? – húzott maga után Victor.
Három nap telt el a sanghaji incidens óta, jelenleg Wrickenridge-ben voltunk, a szülővárosában. Nyári szombat este lévén még ebben a kis városban is sokan lézengtek az utcán, a Sziklás-hegység felől fújó szél csak annyira hűtötte le a levegőt, hogy piros nyári ruhámban is kellemesen éreztem magam.
 - Tudod, hogy nem muszáj ezt tenned – mondtam halkan. Valójában már azóta vártam, hogy végre feltegye a kérdést, mióta magunk mögött hagytuk a fekete terepjárót. Ha tovább húzta volna a dolgot, még a végén erős, XXI. századi nőként én cselekedtem volna. Szerencsére miután ma bejelentette, hogy este randizni megyünk, törölhettem az erre vonatkozó őrült ötleteimet.
 - Nem is azért csinálom – álltunk meg a főtér kivilágított szökőkútja előtt, ami pont az érkezésünkkor kezdett el halk, lassú, vokál nélküli zenét játszani. – És nem is azért, mert anya már fél éve erre célozgat – mondjuk Karla utalásainál egy vállról indítható páncéltörő rakéta találata sem lett volna egyértelműbb. – Azért teszem, mert ezt akarom. Így tartja a hagyomány, és én egy hagyománytisztelő pasi vagyok. A kapcsolatunkban viszont semmi sem úgy alakult, ahogy kellett volna, így azt akarom, hogy ez olyan legyen, ahogy a nagykönyvben meg van írva – ültetett le a kút peremére.
Amikor fél térdre ereszkedett előttem és elővette a bársonydobozkát, a szívem hevesen kalapálni kezdett. Tudtam, mit fog mondani, és azt is, hogy nekem mi lesz a válaszom, mégis úgy izgultam, mint a legelső randevúnk előtt. Sőt, talán még jobban is. Mert ami most következett, az véglegesített mindent, ami kettőnkről szólt.
 - Sunshine – kezdte, gyengéd hangjára könnybe lábadt a szemem. Felpattintotta a doboz tetejét, én pedig szembetaláltam magam a világ leggyönyörűbb jegygyűrűjével. Egyszerű volt, egyetlen kerek, simára csiszolt gyémánt foglalta el a közepét, duplasoros ívét további apró ékkövek díszítették, a szökőkút esti világítását a szivárvány minden színében verték vissza.
Feltartottam a mutatóujjam, hogy megállítsam a beszédben. Képtelen voltam tovább várni, és úgy éreztem, ennyi hagyománytörés még az ő mércéjébe is beleférhetett.
 - Már a rohadt Glocknál igent mondtam – mosolyogtam rá.
Megkönnyebbülten nevetett fel, majd lassan felhúzta a gyűrűt a bal kezem gyűrűsujjára. Tökéletesen illett rá, a fehér gyémánt és sötét bőröm tetszetős kontrasztot alkottak. Örökké el tudtam volna nézni a fények játékát, ám lélektársamnak jelenleg más tervei voltak. A kezemet megragadva rántott fel magához, amint a karjaiba kerültem, szája már az enyémre is tapadt. Hátralévő életünk első csókját a szökőkút vízsugarainak játékakor váltottuk, a felszálló permet nedves cseppeket hagyott a bőrünkön, Victor ajkai pedig édes utóízt az enyémeken. A lábam öntudatlanul libbent fel, míg mi egyre szorosabban öleltük egymást. Giccses volt, ahogy a nagykönyvben megírták. Tökéletesebbről a tizenhárom éves énem sem álmodhatott.
Mikor először találkoztunk, mindketten maszkot viseltünk. Féltünk megmutatni a világnak az igazi valónkat, egy szívtelen bérgyilkossá és egy rideg FBI ügynökké váltunk. Végül, mindkettőnk legnagyobb meglepetésére, az üldöző és a célpont letépte a másikról azt az álarcot, és bár azok, akik alatta rejtőztek, megmaradt a kettőnk kis titkának, az akciót mégis sikeresnek tekinthettük.
És még Sunshine Rodriguezt is elkapták.

VÉGE
______________________________________________________

*A jelentése szabad fordításban: Csak rád van szükségem / Tudom, a szerelmedre alapozhatok / Még ha ott kötünk ki, ahová sosem mertél eljutni / Én végig ott leszek veled - A dal különlegessége, hogy az énekes Shinyhoz hasonlóan argentin származású
**Ha valaki esetleg részletesebben szeretne utánaolvasni a tengerészgyalogos kiképzésnek, ezen a linken, angolul megteheti

2018. február 12.

Újratöltés 5.

Sziasztok, drágáim!


Íme, az utolsó Újratöltés novella az epilógus előtt, fogadjátok szeretettel. Remélem, nektek is legalább annyira fog tetszeni, mint amennyire én szórakoztam jól az írása alatt. Ha véletlenül erre tévedne, ajánlanám ezt a fejezetet egyetlen és örök seestraparabataiomnak, aki Betty az én Veronicámnak, Stiles a Scottymnak és Lydia az Allisonomnak, Jace az Alecemnek, Helena a Sarah-mnak, Maze a Lindámnak. Vagy fordítva. Ez opcionális.
És ne feledjétek, a véleményeteket ezúttal se tartástok magatokban! 
____________________________________________________________

Az egyetlen Lottie


- May your tears come from laughing 
You find friends worth having 
As every year passes 
They mean more than gold - 

Lady Antebellum - Never Alone
Észak-Velencéjébe abban a pillanatban beleszerettem, hogy a repülőből a szélmalmok végeláthatatlan tengerén túl megpillantottam a várost. Az IJ folyó partján fekvő Amszterdam viszont igazán akkor varázsolt el, mikor a transzferbuszról leszállva Victorral elsétáltunk a szállásunkig. Százhatvanöt keskenyebb-szélesebb csatornája átszelte az egész várost, alig fordultunk meg olyan utcában, ahol nem hallhattuk a vízcsobogást és hajópöfögést – ha pedig nem a vízi járművek és a partokat összekötő, felfoghatatlanul sok híd sokszínűségét csodáltam, az úton-útfélen felbukkanó biciklistákat kellett kerülgetni. Pasztellszínű, keskeny, magas házai miatt egy játékvárosra emlékeztetett, függönyök hiányában pedig szinte mindegyik ablakon be lehetett látni és meg lehetett figyelni az átlagos, amszterdami otthonokat. Velük szemben a vízen lakóhajók ringatóztak, édes, egyszintes fa nyaralókat idéztek, néhányból pirinyó erkély nyúlt ki a víztükör fölé, és hiába tűntek aprónak, a legtöbben életvitelszerűen éltek.
Victorral már lepakoltunk a szállásunkon, éppen egy színes tulipánokkal díszített, minket egy keskeny csatornától elválasztó korlát mellett sétáltunk kézen fogva, mikor inamba szállt a bátorságom és megtorpantam.
- Menjünk haza – pillantottam fel lélektársamra. 
Ő erre elengedte a kezemet, ingerülten fújt egyet, majd keresztbe font karokkal szembe fordult velem. Körülbelül százkilencven centije, fekete dzsekije alatt duzzadó karizmai és széles válla mellett fenyegetően villogó szürke szemével igazán ijesztő benyomást keltett, a szemem sarkából észrevettem, hogy hirtelen néhány járókelő nagyobb ívben került ki minket, mint ahogy azt az illem kívánta volna.

2018. február 5.

23. lövés

Szép napot, drágáim!

A hétfővel és az új szemeszterrel együtt elérkezett a Catching Sunshine utolsó előtti fejezete - számomra is hihetetlen. Ahogy ezeket a sorokat írom, már az epilógust is befejeztem, csak az utolsó Újratöltés novella és egy bizonyos Extra tár van hátra, aminek jelentése maradjon titokban a publikálásáig. Egyelőre fogadjátok szeretettel ezt, a véleményeteket pedig ezúttal se tartsátok magatokban! ♥
_____________________________________________________

 - This weary eyes will never rest
Until they look in yours again
I'm on my way now
I still believe - 

Eric Arjes - Find My Way Back
Az egyenletes pittyegés távolról jött, majd ahogy egyre kijjebb jutottam az öntudatlanságból, a hang is fokozatosan erősödött, mígnem már közvetlenül mellettem szólt. Messzinek tűnő morajok váltak tompított beszélgetéssé, a sötétségtől távolodva halvány fénysugár sütött át zárt szemhéjamon. Kemény matracon fekhettem, felsőtestem kicsit megemelkedett, a tagjaimat nehezen, de tudtam mozgatni. Valami lehúzta a karomat és leszorította a mellkasomat is. A levegőben fertőtlenítőszag terjengett.
Kipattant a szemem, de ugyanolyan gyorsan be is csuktam – a neonfény egy pillanatra elvakított. Másodjára már óvatosabban próbálkoztam, szinte millimétereként nyitottam egyre tágabbra, míg hozzászoktam a világossághoz és képes voltam megszemlélni a környezetem. Az első, ami feltűnt, hogy emlékeimmel ellentétben feldagadt szememet is képes voltam majdnem teljesen kinyitni. A második, hogy a Miami Heat csapata épp vesztésre állt – a velem szemközti falra szerelt tévén zajló kosármeccs volt az egyetlen, ami némi színt vitt hófehér kórházi szobámba.
A pittyegés a jobb oldalamról jött, a pulzusomat és a vérnyomásomat mérő eszköz mellé egy infúziós állvány volt betolva. Korábban lesérült karomat a vállamtól az ujjaimig vastag gipsz borította, lábam és a mellkasom is be volt kötözve, bőröm több helyen a legapróbb mozdulatra is kellemetlenül húzódott - friss öltések jele volt ez. A gépeken túl, a helyiség egyetlen ablakán nappali világosság tündökölt, a forgalom zaját is hallani lehetett.
Mikor a másik oldalamra fordítottam a fejem, azonnal elmosolyodtam a látványra, s az eddig szabályos csipogás is felerősödött egy kicsit. Az ágyam mellé egy kényelmetlennek tűnő kanapét toltak, ami túlságosan is kicsi volt benne hortyogó lélektársamnak. Hosszú lábait kinyújtotta, karjait összekulcsolta a mellkasán, feje oldalra billent. Sötét farmert, fehér pólót és terepszínű bakancsot viselt, arcát többnapos borosta fedte, amit lassan már szakállnak is lehetett volna nevezni. Kötései viszont frissek voltak – habár felfedeztem újabbakat is -, arcán a zúzódások halványultak.

2018. január 28.

22. lövés

Szép napot, drágáim!

Nem mondok semmit. És nem is ígérek semmit azon túl, hogy befejezem. Akit érdekel, mi történt velem ebben a félévben, az itt elolvashatja. Remélem, mindannyian jól vagytok és hogy tetszeni fog! ♥
___________________________________________________

- I could see the signs
She was fixed to fly
It’s always better fought than won
For those not afraid to die -

The Spiritual Machines - Couldn't Stop Caring
Hangos zihálásom betöltötte az egész helyiséget. Nem tudtam elhinni, mi több, felfogni, hogy az a férfi állt előttem, aki apám helyett apám volt. Az anyukám lélektársa. A kishúgom apja. Aki segített a házimban, otthon maradt velem, ha beteg voltam, egyetemi nyílt napokra vitt és szórólapokat gyűjtött nekem, megtanított két ujjal fütyülni és soha, egyetlen egyszer sem mulasztotta el Honey esti fürdetését.
Annyi minden kavargott a fejemben, ám képtelen voltam egyetlen gondolatra fókuszálni; a fizikai fájdalmaim és a sokk teljesen elnyomták a józan eszemet és a lehetőséget a normális ítélőképességre. Olyan sok mindent akartam egyszerre kérdezni tőle, ám végül egyetlen szót tudtam csak kinyögni felrepedt ajkaimon keresztül:
 - Hogyan? – Ezt a két szótagot is azonnal megbántam. Minden egyes lélegzetvételnél éles fájdalom hasított a mellkasomba, a hangadással viszont már a torkom is égni és szorítani kezdett. Ráadásul úgy éreztem, ez a rövid kérdés is annyira kimerített, hogy ismét közel álltam az eszméletvesztéshez – hatalmas akaraterő kellett ahhoz, hogy ne zuhanjak vissza újra az öntudatlanságba.
Carlos arcán jókedvű mosoly jelent meg, majd közelebb lépett hozzám. Kényelmetlenül éreztem magam, amiért beletolakodott a magánszférámba, arca teljes, homályos látóteremet kitöltötte. Felszisszentem, mikor két ujjal erősen megragadta kétoldalt az arcomat, körmeit belevájta a bőrömbe és így a sebeimbe is.
 - Drága gyermekem – sóhajtotta -, nézz meg jobban! – Ezzel, amennyire a béklyóim engedték, még közelebb rántott magához.
Nehéz volt fókuszálnom, hiába pislogtam, a látásom nem tisztult ki teljesen, ráadásul az egyik szememet képtelen voltam egy vékony résnél nagyobbra nyitni, de mégis eleget tettem a kérésének. Tüzetesebben végigmértem, az ismerős arc minden négyzetcentiméterét igyekeztem megvizsgálni, majd tekintetem továbbvándorolt testének többi részére is. És mikor összeállt a kép, akaratlanul is felkiáltottam.
 - Ki… ki a fene vagy te?! – Nevelőapám arcát az orrától a szája jobb sarkáig egy halvány vágás szelte át, ám ez az előttem álló férfiról hiányzott. És bár a karjaik mindkettejüknek majdnem ugyanúgy voltak tetoválva, Carlos könyökhajlataira monogramok kerültek, miután megismerte anyát és engem, valamint a húgom születését követően: L. C. M., A. S. M. és H. M. R. Azaz Leona Cordelia Márquez, Alessandra Sunshine Márquez és Honey Michaela Rodriguez, a lélektárs és a két lánya. Ennek a valakinek a könyökhajlatán is volt rövidítés, azonban csak egyetlenegy: M. R.
 - Lám-lám, hát kapiskálod már? – Fájdalmas volt látni az ismerős, mégis idegen mosolyt. Ugyanaz az arc volt, ugyanazokkal a gödröcskékkel és szem körüli nevetőráncokkal, ám biztos voltam benne, hogy ha Sky ránézett volna erre az idegenre, nem Carlos biztonságot nyújtó aurájának színeit látta volna, hanem a tömény rosszindulatot. Nem kellett gondolatokat vagy érzelmeket olvasnom ahhoz, hogy tudjam: bár jókedvűnek tűnt, a hangja pedig ugyanolyan kedélyes volt, mint mikor torzítón keresztül, árnyak között beszélt hozzám, ez az alak gyűlölt engem. Ott volt feszült, támadásra kész testtartásában, túlságosan feszes arcvonásaiban és kegyetlenséget sugárzó szemeiben. – Hadd mutatkozzam be. A nevem Mario Rodriguez. Az, akit te Carlos néven ismertél, az ikertestvérem volt. De – tartott egy rövid szünetet, ami alatt fürkészően végigmért – sajnos egyszer elárult. Azt hitte, megszabadulhat apánk és nagyapánk örökségétől csak azért, mert rátalált valami cafkára. – Anya gondolatára összeszorult a mellkasom. – Tudod, a szemeid, az orrod és a szád formája egészen hasonlít Leonáéra, de gondolom, inkább apádra ütöttél. Nem úgy, mint az édes kis unokahúgom…
Kellett néhány homályos pillanat, míg összeállt a kép és leesett, hogy kiről beszélt. Ám mikor tudatosult bennem, ordítva próbáltam nekiugrani. A bilincseim kíméletlenül vágták a végtagjaimat, minden rángató mozdulattal egyre jobban belém vájtak, de nem érdekelt. Az egyetlen tiszta gondolatom az volt, hogy ha innen kiszabadulok, betöröm annak a rohadéknak a koponyáját, aki a szájára merte venni Honey nevét. De hiába próbálkoztam, az erőm fogytán volt, így hamarosan visszahanyatlottam a vasrácsra. Mario Rodriguez egy jóllakott óvodás elégedettségével szemlélte hasztalan erőlködésem, de a kitörésemre egy tapodtat sem mozdult, még a szeme se rebbent. Mintha tudta volna, hogy így fogok reagálni. Sőt, mintha mindent, de tényleg mindent tudott volna rólam.
 - Drága lányom, lenyűgöző védelmező ösztöneid vannak, tudsz róla? Bár ha belegondolok, hogy évekkel ezelőtt milyen fiatalon képes voltál olyan mocskos körülmények között is gondját viselni a kis Honeynak… - Amikor ismét előretörtem, fél kézzel hátranyomott a rácsra, a fejem nagyot koppant a hideg fémen, a világ pedig egy pillanatra elsötétült. – Csak óvatosan, Sunshine. Hiszen nem akarjuk, hogy idő előtt bajod essen, nem igaz?
Ebben erősen kételkedtem. Egyszerűen csak semmi haszna nem származott volna abból, ha kiütöm magam. Akkor mégis kivel tudott volna kedvére szórakozni?
 - Ha… ha csak egy ujjal is… ho… hozzányúlsz… - A fenyegetésem szánalmas próbálkozás volt, erőtlen szavaim hangos köhögésbe fulladtak, s minden egyes hörgéssel erősebb fájdalom nyilallt a tüdőmbe. Mario undorodva lépett hátra, mikor a roham végeztével vért köptem kettőnk közé.
 - Akármennyire is szeretném megismerni az unokahúgomat, sajnos túlságosan képzett nevelőszülőket találtál neki. Kanadáig még tudtuk követni a nyomukat, de onnan felszívódtak, ezért kénytelen voltam lemondani róluk. De semmi gond – állt ismét elém és fogta meg erősen az államat -, hiszen a fődíj már az enyém.
Egy hatalmas, hegyomlásnyi feszültség szakadt le a mellkasomról. Honey biztonságban volt, távol, elrejtve az ördögi nagybátyjától és mindentől, amit a világa tartogatott a számára. Valószínűleg az arcomra is kiülhetett a megkönnyebbülés, mert nevelőapám testvére erősebben kezdett szorítani.
A számban lévő maradék vért az arcába köptem.
A következő pillanatban az ökle a lesújtott a gyomromra. A testem reflexszerűen görnyedt volna össze, tért volna ki a fájdalom elől, ám béklyóim szorosan tartottak. Néhány másodpercig levegőt sem kaptam, hiába nyitottam ki újra és újra a számat, minden izmom összeszorult, képtelen voltam oxigént nyelni. Túlságosan hosszúnak tűnt az az idő, míg újra elernyedtek annyira, hogy végre ismét tudjak lélegezni.

2017. augusztus 9.

21. lövés

Csodás nyári napot, drágáim!


Hogy mi az a top1 dolog, amit sosem szabad csinálnom - mármint azon kívül, hogy refluxosként egész nap szénsavas szarokat és kávét vedelni? Úgy van, határidőt kiszabni, főleg, ha a kisasszony olyan debil, hogy pont akkorra akarja megváltani a világot, mikor éppen nyaral egy olyan helyen, ahol minden volt, de a svédasztalos reggeli és vacsora annyi helyet elvett, hogy wifire már nem maradt.
Őszintén mondom, ezt a fejezetet volt eddig a legnehezebb megírni - nem hiába tartott egy évig, haha. Nagyon-nagyon sok minden történik benne, ezek közül volt olyan is, amitől nagyon féltem, hogy milyen reakciót fog kiváltani. Ezért mindig nehezen szántam rá magam az írásra - ami már csak azért is volt nehéz, mert 83571835 sorozatot nézek egyszerre és mindegyik túl izgalmas -, de végül a félelem a magam részéről feleslegesnek bizonyult, mert amint letettem a hátsómat és bepötyögtem az első mondatot, konkrétan két nap alatt befejeztem az egészet. Egyébként ettől annyira felpörögtem, hogy már bele is kezdtem a következőbe
Mivel egyébként maga a fejezet iszonyatosan hosszú lett, 19 oldal, először ketté akartam szedni, de aztán úgy voltam vele, hogy ennyi türelmes várakozás után jár nektek az egész. Csak légyszi-légyszi, ne öljetek meg a végéért!

És ha már itt jártok és úgy döntötök, dobtok egy kommentek, meséljetek, mi újság veletek? Milyen volt ez az elmúlt év, hogy telik a nyár? Tudom, hogy van, aki most érettségizett vagy épp most van túl az első egyetemi évén, ti hogy viseltétek? Erre és/vagy a fejezettel kapcsolatban ne habozzatok írni!
_________________________________________________________

- They can’t take us down
If we stand our ground
If we live, if we die
We will shout out
Our battle cry –

Skillet - Battle Cry
Victor tekintete az utat pásztázta, a forgalmat méregette és analizálta, míg egyik kezével felém nyúlt, hogy ujjainkat összekulcsolhassa, ezáltal megállítva az öntudatlan remegésem. Sóhajtva húztam fel a térdemet az államig és szorítottam kezeinket a mellkasomhoz, hátha ezzel az őrült tempóval verdeső szívem is lenyugodhat.
 - Legalább tudom, hogy ilyen állapotban nem fogsz túl nagy őrültségeket csinálni, mint mondjuk egyedül nekirontani a Caudillo teljes védelmi testőrségének – mormogta, mire felhorkantam.
Oké, tény, hogy nem éppen a hidegfejűségemről volt a híres, de akkora halálvágyam azért nem volt, hogy ami előttünk állt, azt egymagamban akarjam végigcsinálni. Egy dolog volt gyűlölni valakit. Egy másik gyűlölni és végezni vele. De gyűlölni a Caudillót nem azt jelentette, hogy – még bosszúvágytól hajtva is - lenne elég bátorságom egyedül szembeszállni vele. Hosszú éveken keresztül éltem egy olyan világban, amit ő, és csakis ő egyedül irányított, a félelem, az igazi zsigeri, mindened összeszorul, képtelen vagy lélegezni is fajta félelem pedig éppolyan erőteljesen tud aktiválódni valakiben, mint a túlélési ösztön.
És épp most tört elő belőlem.
Képes voltam harcba szállni egykori főnökömmel úgy, hogy a közvetlen összecsapás csak egy távoli gondolat volt csupán, ami túlságosan eltörpült amellett, hogy az adott helyzetben mindenki próbálta életben tartani magát. De Randynek annyi. Matt halott. Egyedül Mina választott el minket a végső célponttól, ő pedig épp az apucijával rejtőzködött valahol Tallahassee-ben. Innen már nem volt visszaút.
Az egyetlen, ami valamelyest megnyugtatott a helyzetünkkel kapcsolatban, hogy Blondie és a többiek, akik nem harcra lettek kiképezve egy rejtett bunkerben húzták meg magukat, amit az ismeretlen holléte mellett még barátnőm hő-, mozgás- és nyomásérzékelő kamerái és detektorai védtek, hogy a Caudillo ne süthesse el a kedvenc trükkjét velünk: amíg a rajtaütő csapat harcban áll, addig a megfigyelőket szépen, csendben felrobbantja.  Emellett a szó szerint bombabiztos és - ahogy ők nevezték magukat - elpusztíthatatlan párost is sikerült valahogy visszazavarni Miamiba.
A szám sarka akaratlanul is megrándult, mikor az elmúlt időszak egyetlen örömteli eseményére gondoltam. Arra, hogy milyen aprócska volt Candy Willhez képest. Hogy a középső Benedict úgy állt barátnőm mellett, mint egy ugrásra kész, félelmetes testőr. És hogy milyen remekül, máris egymásra hangolódva tudták pontosan ugyanazt a hülyeséget mondani, méghozzá teljesen egyszerre. Tény, hogy valószínűleg ők ketten együttműködve egy halhatatlan kettőst alkottak Will veszélyérző képességeivel és Candy pajzsával, de az előbbit az utóbbi egyszer már így is remekül kioltotta. Sem Victor, sem én nem akartam, hogy a frissen egymásra talált párocska is besétáljon a halálzónába, így végül az erejük egymásra kifejtett negatív hatása volt a fő indok, ami meggyőzte őket, hogy másszanak vissza szépen a Blondie-ékhoz – meg lélektársam jobb ökle, ami igencsak életveszélyesen fenyegette meg az öccsét és a jövőre vonatkozó családalapítási terveit.
 - Ajánlom nekik, hogy tényleg Miami felé tartsanak – mormogta Vick, mire felkaptam a fejem. Nem is tűnt fel, hogy végig az elmém peremén figyelte minden gondolatomat, hogy szükség esetén leállíthasson, ha túlságosan is veszélyes vizekre kalandoznának.
 - Mi az, Bond, itt is felméred a helyzetet? – mosolyogtam rá tettetett vidámsággal. Ahogy óvatosan belepillantottam az ő fejébe – rám villanó tekintete biztosított afelől, hogy nála sosem lehetek eléggé az -, meggyőződhettem arról, hogy semmi olyat nem látott vagy hallott, amit el akartam rejteni előle.
Nálad sosem lehet tudni. – Kihallottam a hangjából, hogy csak oldani akarta a feszültséget, mégis ellenkező hatást ért el vele. A gyomrom még jobban összeugrott, a torkom összeszorult, a mellkasomra nagyon kellemetlen súly telepedett. Olyan, mint amit Matt kínzásakor éreztem, ám felnagyított kiadásban. Akármi is fog ma történni, semmi pozitív érzésem nem volt ezzel kapcsolatban.

2017. június 16.

A folytatás...

*félve előbújik rejtekhelyéről*

Sziasztok, drágáim!



Emlékszik még rám itt valaki? Tudjátok, én vagyok az, Riri, akinek egy éve - úristeneztderosszleírni - nem sikerült frissítenie a szívéhez legközelebb álló történetét. Ó, te ott hátul emlékszel? Ja, csak nyújtózkodtál...
Szavakkal el nem tudom mondani, mennyire, ezerszer és milliószor is megvárattam azokat, akik esetleg ennyi hosszú hónap után is hittek bennem, a folytatásban és abban, hogy ilyen közel a vége előtt nem fogom abbahagyni Shiny és Vick történetét - hiszen a csattanó még csak most következne, nem igaz? Mentségem az eltűnésre nincsen, csak kifogásaim, azaz az egyetem és a körülötte keringő szarságok. Legyen elég annyi, hogy az első félévem nagyon borzalmas volt minden téren, minden hónapban tetézte valami az azelőtti negatívumot, úgyhogy decemberre eléggé idegállapotban voltam, a vizsgaidőszakom """sikere""" pedig mindezt csak megkoronázta. A második félév pedig olyan gyorsan elröppent a sok kezdeti programmal, majd a nagyon hamar elkezdett tanulással, hogy mire észbe kaptam, már május lett és ismét vizsgaidőszak. Aki bővebben szeretne tájékozódni az elmúlt évemről, az itt és itt elolvashatja kálváriámat a személyes blogomon. :)

DE!

Nem ezért jöttem ide, hanem hogy elmondjam, a blog nem szűnik meg, a történet nem áll le, folytatódik és a nyáron be is fejeződik! Még van hátra egy vizsgám, amin ha szeret az isten, jövő héten átrúgdosnak, utána pedig ha minden igaz, nekem is kitör a vakáció, ami pedig egyet jelent azzal, hogy a naagy-nagy szenvedélyemnek végre újra hódolhatok. Ez annyit jelent, hogy július első hetében érkezik a folytatás - akcióval és egy hatalmas csavarral a végén -, utána pedig már csak egy kiegészítő novella és három fejezet van vissza a történet végéből. Ó, és meglepetéssel is készültem az epilógus utánra! ;)
Remélem, az út maradék részén is velem tartotok! ♥

2016. május 15.

Intro

Kellemes Pünkösd vasárnapot, drágáim! 


Elsődlegesen az érettségizőktől kérdezném: hogy érzitek, hogy sikerültek? Nehéznek találtátok őket? Van már eredmény? Feltétlenül írjátok meg - akikről tudtam, hogy idén mennek végzősként vagy előrehozottan, azoknak szurkoltam. :)
Hála az égnek, lehetek olyan szerencsés, hogy immáron a negyedik vizsgaidőszakom előtt állok, így amellett, hogy a napjaim jó részét végre otthon tölthetem - mondjuk 24 órából 20-at csak a szobámban -, megkezdődött a pokoli menet is. (A másodév végéről valaki egy tök élethű videót is szerkesztett még pár éve.) Az új fejezetet már elkezdtem írni - meg ki is töröltem azt, amit eddig megírtam -, ihletgyűjtés gyanánt viszont tegnap este egy videót is összedobtam. Aki ismer, az tudja, hogy nagy sorozatfüggő hírében állok, ezeknek az intróit pedig egyszerűen imádom (a Trónok harcáé az egyik legnagyobb kedvencem). És mint olyan, már többször elképzeltem, vajon a Catching Sunshine-é milyen lehetne, noha a múlt hétig nem találtam meg azt a tökéletes zenét, ami igazán beindíthatta volna a fantáziámat. Végül ráleltem, összeszedtem néhány Youtube videót, megvágtam őket, közben felfedeztem egy új lehetőséget a szerkesztőmben, és voilá, itt lenne Shiny és Victor történetéhez a végeredmény:


Nos, mi a véleményetek? ^^